Így ősz utóján, mikor a kerteket paskolja már a hűvös permeteg és havas eső, eszünkbe jut, hogy ilyen tájt szomorúságot ölt a lelkünk, mert annyi fájdalmas évforduló kopogtat be életünkbe. Most sincs ez másként, amikor megfakul a táj, amikor füvekben, fákban megdermed a vér, rezgő nyárfákról hulldogál a levél, egy felhő fázós csüggedést szitál; köd tolong a kertben, tarlókról füst és pernye száll. A hang nagy messze zeng el a határon, a berket szél és dér gyéríti meg.
Álmainknak faláról könny szivárog, s egyszerre látjuk, hogy minden halni indul, szél jön, s a fákról minden díszt lever. Pedig kibeszélhetetlen, megfogalmazhatatlan gyönyörűségek között jártunk, és mindenhol csak azt fedezzük fel, hogy Te nevetsz mindenek mögött minden hangban, a színek zuhatagában Te mosolyogsz le mindenekre. Az őszi hervadásban járva megbizonyosodunk mindannyian nagy és megmásíthatatlan igazságodról, hogy �az élet régibb a halálnál„!
Amikor szörnyű nyomasztó őszi csend támad körülöttünk, ugyannyira, hogy szinte meghalljuk a koporsófánk sebes növését és a szúnyogorgonát, és kötéltáncosokként hajszáldróton járunk, Te rádöbbentesz arra, hagy az erdők palástja mégse gyászt, hanem új színeket új színekre ölt.
Ma is százezernyi szín nevet, rikít, sikít, kiált; színek ünnepében járunk nesztelen, fehéren, csak a haraszt zörög. Ebben a szédületben boldog biztonság-érzést sugallsz színeinkbe, hogy Te virrasztasz a mindenség felett; ha jönnek is borongós őszi órák, nincs megállás a nagy körforgásban a hangtalanná vált erdők újra dallamossá lesznek, és zöld tengerré hullámosodik újra a kihalt táj, ha kibocsátod lelkedet, hogy megújuljanak mindenek, s e mindenségben mi is, gyermekeid.
E bíztatás, e boldog érzéseket fakasztó tudat őszi harmatkönnyeket felszárító hitté erősödik bennünk, akiknek őszidő naptárát úgy teleszórtad a történelmünk gondviselői Uraként, mint ahogy zörgő lombbal, holt avarral az utakat, ösvényeket, hegyeinket, mezőinket.
Így lehetett ez unitárius mártírunk, Dávid Ferenc golgotáján is, Déva várán, ahova most újra elmegy lelkünk emlékezni. Amikor e rettenthetetlen hitbajnokra gondolunk halála 424. évforduló kilométerkövénél, alázattal hajtunk fejet előtted, hogy adtál egykoron neki diadalmas hitet, kitartást, türelmet megfutni pályáját üstökösként.
Áldott légy, óh hatalmas ég, hogy szívűnknek látásával, mert csak azzal láthatunk igazán és tisztán, megállhatunk keresztény-magyar életünk élő forrásvizénél. Bár fájó sebeket feltépő keresztutakat járunk évről-évre, mégis reményvirágok magvait segíted elhinteni a keresztfák tövében, hogy egy tisztító tél után boldog tavasz nyisson termő rügyeket, egy mindig álmodó örök gyermeknép számára. Megköszönjük az emlékezés szívet-lelket melengető élménysokaságát.
Oszlasd el lelkünknek barna gyászát, őszi hangulat után hozd fel arcunkra a derűt, bár még mindig van bőven, ami fájjon hitéletünkben, közösségi létünkben, mert olyan nehezen adatik meg az, hogy ne kelljen sírni itt a Kárpátok alatt.
Életünknek, történelmünknek légy ezután is mindenható Ura és Gondviselő Istene. Add hogy legyen meg mindig a mindennapi kenyerünk, jusson mindig két garasunk adni és nekünk ne kelljen kéregetni, koldulni.
Add, hogy jól essen mindig a sírókkal sírni; tegyen boldoggá minden, ami szép; ne féljünk a szeretettől, szerethessük azokat is, akik nem szeretnek; lehessünk emberek akkor is, amikor az emberek nem akarnak emberek lenni, tarthassuk meg a hitet, futhassuk meg a kicsik futását, és futva futhassunk az érkező Gyermeked, Jézusunk elé.
Emlékezésből ünnepvárásba lépve legyen bíztatásunk ez általad ihletett székely vers a Hargita aljáról:
�Ne félj, ha bedőlt bánya éje béklyóz is élve, mégse félj!
Lehet, hagy hamar közelére eszmélsz a kéznek, mely szabadulást hoz, s elér!
Tudd meg, hogy nincs örökös éjjel, s nincs pálma nélküli sivatag.
Sorsod is bántást, bajt elégel, s feloldja zúzott, szállni adatott szárnyadat!
S ha nem? Úgyis szebb nem remegve! Hadd inogjon folyvást a nád!
Tikkasztó tűzben, bajviharban vérző fejedre kovácsol a kín koronát!”
Ámen!
�… aki mindvégig megáll, az megtartatik.� /Máté 10:221/
�Az pedig az örökélet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust� /l János 17:31/
Keresztény Testvéreim! Tisztelt Atyámfiai! Kedves hallgatóink itthon és e világ minden táján!
Erdély és Magyarország, illetve a világ más részein élő unitáriusok és azok, akik rokonszenvvel figyelik életünket és azok is, akik számon tartják közös nemzeti kincseinket, értékeinket, minden esztendő november 15.-én megemlékezünk, vagy ahhoz a legközelebb eső vasárnapon emlék-istentiszteletet tartunk az Unitárius Egyház megalapítója, Dávid Ferenc szellemi örökségéről, mártírhaláláról.
Emlékbeszédem alapgondolatául azért választottam két Bibliai textust, mert nem múlhat el egy ilyen alkalom, hogy el ne hangozzon Dávid Ferenc legkedvesebb biblia gondolata: �Az pedig az örökélet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust�.
Reformátori munkásságának alaptétele volt ez, ennek szellemében tevékenykedett. Ez alkalommal mégis inkább a másik bibliai textusra összpontosítsunk. Az emberi kitartás, helytállás minden kornak eszménye volt, a legmagasabb erkölcsi értékek egyike. A bibliás lelkű erdélyi Dsida Jenő így ír ez isteni adományról:
�Be kell látnunk, ha kérdeznek, becsületesen felelni kell.
A harcot becsületesen fel kell venni, az úton becsületesen végig kell menni, a szerepet becsületesen el kell játszani, keményen és tekintet nélkül.
– A kapuk mögül ebek vicsorognak, az ablakokból kiköpdösnek és röhögnek. Száz közbiztonsági gócpont adja ki az elfogatási parancsot.
Kemény tárgyak zuhognak fejünkhöz, súlyos, vérező kövek; de néha röppen sóhaj is, szeretet is, rózsa is.
– És este a tűzhely mellett, vagy szuronyos zsandárok között hátrakötött kézzel mégis mondogatni kell a fellebbezhetetlen, sziklakemény, erősítő, vigasztaló igét: Krisztusnak és Pilátusnak, farizeusoknak, zsidóknak és rómaiaknak egyformán szolgálni nem lehet!� /Tekintet nélkül/
�Aki mindvégig megáll, megtartatik”, vagy egy másik helyen �aki mindvégig állhatatos marad, az üdvőzül�.
– Dávid Ferenc forradalmai reformátori munkáját csak ezzel a krisztusi bíztatással tudta kiteljesíteni, megvalósítani. Egy kicsit, ha eljátszunk a gondolattal, lehet, hogy a dévai vár magányában sínylődve, utolsó óráit élve azon gondolkozik, hogy megérte-e ezt a végső áldozatot az egész mű. Minden emberben van annyi gyarlóság, hogy feltegyen egy ilyen kérdést, amikor az életéről van szó. Krisztus megfeszült szolgája sem, – ahogy előszeretettel nevezte és jegyezte magát – Ő sem volt kivétel semmilyen emberi gyengeség alól. De annyit foglalkozott Jézus tanításaival, legádázabb ellenségei is elismerték, hogy senki úgy nem ismerte a Szentírást a hitvitákon, mint ő, – és Isten- és Jézus ismerete, ha olyan magas fokot ért el, akkor semmiképpen sem alacsonyodhatott volna is odáig, hogy visszavonjon, hogy megtagadjon addig megfogalmazott eszméiből bármit is.
Életművének egyik jellemzője, Cs. Szabó László, a Sárkányfogak című kötete bevezetőjében írta: a nyugtalan hitvalló mögött egy veszélyes vérmérséklet, egy örök szellemi alkat áll. Ez ma sem avult el, meg-megújuló alakja körül tovább örvénylik a magyar élet… csak Istenben hitt, a rajongás s az igazságszomj kivetette minden tételes hitből; fehér izzása elolvasztotta a lélek rácsait, még azokat is, amelyek nélkül a semmibe zuhanunk.
Horváth János irodalomtörténész a 16. század legsajátosabb, s egyik legérdekesebb fiának nevezi. Majd így folytatja: „megítélését azonban felekezeti és világnézeti tekintetek bonyolítják. Azok a felekezetek, amelyeken túlhaladt, hajlandók benne puszta racionalistát látni, saját felekezete a reformáció beteljesedését magasztalja benne…”
Dávid Ferenc küldetést látott abban, hagy a másoktól csak részletenként megkezdett reformációt teljesen végrehajtsa. – Küldetés? – feltehetjük a kérdést, hogy ez isteni ösztönzés nélkül tudott volna-e állhatatos maradni, szenvedéseiben is kitartani a végsőkig?
Lehet, hogy tusakodásában őt is foglalkoztatta ez a kérdés: küldetéstudat nélkül nem lehet a vállalt ügyet célba juttatni. A hagyomány szerint börtöne falára írta: holtom után a hamis hit Babilonja össze fog omlani! – Ezzel a megfogalmazással adta meg a választ önmarcangoló kérdésére. Nekünk pedig egy egész életre szóló útravalót: a küldetéstudatból fakadó, az általa táplált helytállás biztosítja a sikert, az eredményt, a tisztességes, gerinces, hitvalló, sorsvállaló keresztényi életet!!
Kedves Testvéreim, Atyámfiai határokon innen és túl! Joggal kérdezheti bárki, hogy az előbb felvázolt élet eredménye mégis miért csak ekkora, hogy elfér egy néhány kötetes könyvben. Ezt megválaszolni fel kellene vázolni azt az eltelt öt évszázadot, amely egyáltalán nem volt kegyes hozzánk. A Dávid Ferenc szelleme által kitermelt, János Zsigmond erdélyi fejedelem országlása alatt törvénybe iktatott lelkiismereti- és vallásszabadságunk nem szolgálta azt az ügyet, amiért megszületett, éppen a fenti két ember halála után következő világi és egyházi hatalmak akaratából, egyéni érdekeikből fakadóan. Dávid Ferenc sorsa tipikus magyar sors, mint oly sok másé a történelmünkben. Jusson csak eszünkbe a múlt század második felének mártírja, az ’56-os miniszterelnök, Nagy Imre sorsa. Öt is sok-sok társával úgy el akarták pusztítani, hogy még a sírját, nyugvóhelyét se tudják meg. Magyar földön, kortól és eszmehordozóktól függetlenül ez a módszer a divatos. Sajnos Dávid Ferencnek nem adatott meg az, ami ’56 sok mártírjának és Nagy Imrének is, hogy a modern kutatás eredményeként és a nem túl hosszú időnek köszönhetően legalább el tudták temetni tisztességesen. Félévezredes fájdalmunkról így ír egy erdélyi unitárius lelkésznő-költőnő:
�Bolyongtam egyszer a Maros hosszában, az országúton Déva vára mellett, mert megérinté lelkemet a múltból egy emlék – és kutatnom kellett. Kilométerkövek az úton végig, megvillantak az izzó napsugárban; a júliusi fojtó csend megülte még a cellát is odafönn a várban.
Pedig úgy kellett volna kérdésemre a felelet, hogy melyik alá tették,
vagy merre lett el a mérföldkő innen, amely jelezte, hogy hová temették.
Ó, jó Bogáti Fazekas Miklósunk, te írtad egyszer, hogy kiszálltál nála,
s menekülés közben meglátogattad a sírban fekvőt, mint hü tanítványa.
Te írtad, hogy egy mérföldkő jelezte csapán a helyét beroskadt sírjának,
hogy ne ismerje föl senki a helyet, hol hívei egy könnyet elsírnának.
Te írtad, hogy itt van a Maros-parton, a Déva vári római út mellett
Ó, jó Bogáti Fazekas Miklósunk, mért is írtad oly híven a helyét,
a szenvedés gyötörte drága holtat börtönőrei, hogy hová temették…
Mért is írtad le, hű védelmezője, a korcs unokák, hogyha elfeledték?
– Mégis köszönjük, hogy ennyit megírtál, tiszta szívűnkből, te drága zsoltáros, mert íme, hogyha mérföldkövet látunk, szemünk előtt csak dicső lelke szálldos. S emlékjelként, mi késő követői, a Maros partján, hogyha erre járunk, bár nem tudjuk, hogy melyik alatt nyugszik, minden kilométerkövet megáldunk.
/Nyitrainé Deák Berta: Kilométerkövek a Maros mentén!/
Testvéreim! Úgy szoktuk megfogalmazni, hogy minden emlékezés csak annyit ér, amennyi megtartó és jövőt formáló erő sugárzik belőle. Az évforduló, az ünnep elmúlik, de a hétköznapok új és új kihívások elé állítanak. Milyen jó, hogy ilyenkor belenyúlhatunk vándortarisznyánkba – hogy e meseidillt használjam – és kivehetünk annyi hamuban sült pogácsát, amennyire az adott helyzetben éppen szükségünk van. Sok ilyen helyzetet teremt elvilágiasodó életünk! Annyi balszerencse közt, oly sok viszály után is, hogy folytassam e Vörösmarty sort Farkas Árpád erdélyi költő gondolatával, még mindig él a mélyben az a testvérháború. Törők Tamás egykori rádiós dramaturg, egyházunknak haláláig hűséges tagja néhány, számunkra történelmi unitarizmusunk nagyjait megörökítő nagysikerű regény és tanulmány szerzője írja: �van egy egyház, mely magyar földön született /tegyük hozzá, az egyetlen magyar földön született egyház, mert a többiek kivétel nélkül máshonnan származtak be tájainkra/: az unitárius. És mert szemmel látható a kereszténység formálódó egysége, annál fájdalmasabb ennek az egyháznak mai, itthoni, szülőföldje-vesztett árva sorsa. Mintha csak megtört menekült fenne… történelmi érékét, rangját és magyarságát figyelembe se véve, egyházaink között szinte utolsónak rangsorolják.� – E valóban fájdalmas megállapítás az évek múlásával sem veszti érvényét. Bár látszanak jelei annak, hogy ránk talál a történelem, de Váci Mihály szavait kölcsönözve: még nem elég.
Lakitelek keresztény panteonjában áll az egyházegyesítő Józan Miklós mártír-püspökünk szobra, keresztény-magyar és magyar-keresztény elkötelezettségű szervezetek meghívnak konferenciájukra, még előadások tartására is felkérnek, igénylik ökumenikus részvételünket, de nagyon fontos helyekről, szervezetekből kifelejtenek mások. Megjelent írásokban, egyháziakban és világiakban egyaránt nem igen próbálják történelmi vallásszabadság-törvényünket megemlíteni, vagy ha igen, akkor nem a súlyának megfelelően. Legendás türelmességünkkel, állhatatosságunkkal várunk és remélünk. Nem ölbe tett kézzel. Lehetőségeinkhez mérten, sokszor azt meghaladó mértékben is igyekszünk keresztény-magyar életünket gazdagítani, és készülünk arra, hogy majd az elkövetkező évek, ha elhozzák az ősi unitarizmus földjének is a népek nagy családjába való bejutást, akkor az elszakítottságban megtermelt értékeinket büszkén tehessük oda a gyökerekhez.
Reményik Sándor gyönyörű sorai tudnak biztatni a Dávid Ferenci állhatatos türelemre: �Dolgozzék, imádkozzék, tűrjön, várjon, s a sírba is reménysugárral szálljon, ha könnyel sózott kenyerét megette, mert változnak a csillagok felette!�
Amíg eljön a csillagok változása, addig is töltsön el megelégedéssel az a tudat, hogy Dávid Ferenc szellemi örököseiként nem akármilyen értékek hordozói és őrizői vagyunk. Ezt dr. Gellérd Imre, letűnt századunk legnagyobb magyar unitárius teológusa egyik esszéjében így foglalta össze: �Hoztuk az egy Istenben való hitünket.� Eredeti szín ez a vallások történetében. Hoztuk az ember-Jézus ősfogalmát. Hoztuk az emberben való hitünket, ezt a sajátosan unitárius humanizmust, az első, vallásos talajból kinőtt humanizmust Európában. Hoztuk a kinyilatkoztatás egyetemességének és folytonosságának a gondolatát. Hoztuk az ész szerepét és jogát az eszmélkedésben. Hoztuk a világ egységének és egylényegűségének a hitét. Hoztuk a túlvilágiság helyébe az evilágiságot, nem a síron túli minősítés az elsődleges, nem attól függ ez, hanem ettől az. Hoztuk az emberrel szemben támasztott igényességünket. Mi nem vagyunk kényelmes vallás. Hoztuk a soha meg nem szűnő újítás törvényét, a fejlődés eszméjét, a babonák elleni harcot, a türelem eszméjét, a mechanikus üdvözülés helyébe az üdvözítő jótett értékét. Hoztuk az ontológiai kereszténység fogalma mellé az értékkereszténység fogalmát. Mindezeket kibővítve, utánagondolva egy másik nagy teológusunk, -Szentiványi Sándor, aki a háború utáni években egyházunk vezetője volt, de el kelled hagyja az országot, és Amerikában telepedert le, – olyan horderejű értékeknek tartotta, hogy ezek nemcsak vallási erőforrásunkká lehetnek, hanem el kell jönnie az időnek, amikor nemzeti erőforrásunkká is lehetnek. Érdemes ezzel, ünnep multával is mélyen, behatóan foglalkozni.
Tompa László székelyudvarhelyi költő versével zárjuk és búcsúzunk kedves hallgatóinktól, testvéreinktől:
�Borús az ég, de túl a dombon meg-megcsillan a falu tornya.
Hass szántóvas a földbe mélyen, már elzúgott a nagy tivornya.
Közben, hajh, mennyi változás jött! Az életünk más, a világ más.
Csak az Úr változatlan, s a rög, a munkagond, a szántás!
Sőt talán ez is terhesebb most, robotunkért kisebb a bérünk.
De azért így is megmutatjuk, ha gondban is, de csak megélünk.
Gyű hát, no, húzzad, Fecske, Holló! Várjuk talán, hogy más segítsen?
Tudd meg lovam, nincs segedelmünk magunkon kívül, csak az Isten.
Ránk csak az ő szent napja süssön, már belül is remény melenget.
A földel bizakodva szántjuk, s nem kérünk ennél más kegyelmet.
Mi többet úgy se várhatunk itt, amit nekünk jó nap érlel,
amit a rögből ki-kiküzdünk feszülő karunk erejével.�
Ámen!
Balázsi László, füzesgyarmati unitárius lelkész
Elhangzott: 2003 november 16-án 11 órától egyenes adásban a Kossuth Rádióban!