„ Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben,
és higgyetek énbennem.” ( Ján.ev. 14: 1. vers )
Úgy adódott, hogy lelkészi karunk május 11-én tartotta értekezletét, amikor éppen a 26.
nap telt el Húsvét óta, és Pünkösdig még 24 nap volt hátra. Pentekosztész, ötven nap, egy nappal az út felén túl. Bizonyára mindannyian úgy vagyunk, hogy álmaink , vágyaink, céljaink megvalósítása felé haladva, szeretünk megállni, számadást tartani, legalább az út felénél. Visszatekintünk arra, ami a hátunk mögött van, ami már múlttá vált. Értékelünk,
hogy amit eddig megtettünk, hogyan szolgálta az előre haladásunkat, tanulságokat fogalmazunk meg. Számba vesszük, hogy hányszor kellett előkotorjuk a képzeletbeli vándortarisznyánkból a megsegítő mesebeli, anyánk sütötte hamuba sült pogácsát, a mindig bátorító, félelmeinket eloszlató útravalót: Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben, higgyetek énbennem. Majd pedig előre nézünk. Istentől kapott, jövőbe látó hitünkkel, mert a hit a reménylett dolgok valósága, megyünk „az Élet elébe”, „az élet egyre sűrűbb erdejébe.” Újabb és újabb célokat tűzünk ki, álmodunk magunknak, mert
„ a cél megszűnte a dicső csatáknak,
a cél halál, az élet küzdelem,
s az ember célja e küzdés maga”!
Félútig és félútnál tovább, az álomtól a valóságig ez a küzdés az ember földi vándorlásának meghatározója, isteni küldetés, hivatás.
„Hosszú az út, és messze a cél,
de te csak menj, és legyél türelemmel!
Csak mikor elérsz majd oda,
fogod föl eszeddel,
hogy maga az út a vándor otthona.” olvashatjuk Arnulf Overland „Úton” című versében. Petőfi is így biztat: Előre, csak előre, nagy messze még a cél! Nagypéntektől-Húsvéttól indulva, Pünkösd felé haladva és megérkezve az ünnepbe, a beteljesedésbe, az első tanítványok is így járhatták be az utat. A drámai események miatt szétszaladtak. Nem tudni, hogy találkoztak-e titokban, de lehet valószínűsíteni, ha a pünkösdi eredményt nézzük.
Mindenikük bizonyára számot vetett önmagával az eseményekben való részvételéről, annak eredményes vagy kudarcos voltáról. Számolt vagy leszámolt a múltjával, és egy lelki megerősödés után már csak a jövőbe nézett, előre tekintett. Fegyverül a jézusi
biztatást övezte magára: Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben, higgyetek én-
bennem. Élete vízválasztója előtt leült a nyitott sír mellé, ahogy Dsida Jenő megénekli
gyönyörű versében „szemlélni” életét:
”Nincs gonoszabb, mint a hitvány
áruló és rossz tanítvány,
…Bűneimnek nincsen számok.
Mindent bánok, mindent szánok,
…Az én Uram újra él most,
országútján mendegél most,
…ahol lépked, jobbra-balra
ezer madár fakad dalra,
s ring, hullámzik a vetés.
…Majd csak csöndes estelen
indulok, hol vitt a lábad,
földön kúszom könnybe lábadt
szemmel, szinte testtelen.
Fennakadva tüskeágon,
éjsötét nagy pusztaságon
étlen-szomjan vágok át,
nagy hegyeken vágok át,
…S közben dalolok az égről,
pálmás, örök dicsőségről,
vonszolván földdel rokon
testemet a homokon,
…Mert az égi útnak elve:
kúszva, vérzőn énekelve,
portól, sártól piszkosan
menni mindig, biztosan…
S kopjék térdig bár a lábam,
tudom, az ég kapujában
utolérlek, Krisztusom!”
Egy ilyen számadás és katarktikus felismerés elvisz mindenkit, engem is az első tanítványokhoz hasonlóan, a „vízválasztóhoz” pünkösdöket teremteni, ahonnan „életem új forrása ered:
„Legyen, kérlek, e forrás
mélyebbről fakadó,
Nem magának-való
Tisztultabb szeretet. – imádkozhatjuk Reményik Sándorral.
Legyen e tiszta nedv
Felbuzgó munkakedv,
Önzetlenebb erő,
Malmot hajtó patak,
Szolgáló akarat.
Sziklából feltörő.
…Hadd mosolyogjak én
Azon is, ami fáj.
Azon is, ami e
Világban vaksötét,
Fáklyavivő legyek,
Míg tart e furcsa lét.
Legyek összeszedett,
Szelíden is kemény,
S hogy ne ítéltessem,
Mégse ítéljek én,
Nevessek a világ
Játékai felett,
De ez a nevetés
Legyen egy ölelés,
Amellyel mindenkit
Magamhoz ölelek.”
Tanítványi elkötelezettségem felismerése, felelősségem megfogalmazódása „egyakarattal együtt” lenni késztet, hogy többi tanítványtársammal,
Istentől kapott pünkösdi lelkesedéssel alkossunk egy áldottabb, szebb holnapot, jövendőt.
Minden pünkösdi célhoz érés, beteljesedés állandóan megújuló fohásza úgy kell hangozzon, ahogy Pálffy Márton énekeskönyvünk 216. számú szerzeménye utolsó versszaka végén megfogalmazza:
„Óh, tégy csodát, lobbantsd ki lelked,
Uram, lelkünk nincs, azt adj, lelket,
A múlton csüngő nemzedék
Találja meg, szeresse meg Egy Istenét!”
A Lélek ünnepén és a Keresztény Egyház születésnapján a „még nem elég” állandó szomjúsága, éhsége kell, hogy hajtson, űzzön.
„Nem elég megborzongni,
de lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
de mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
fagyot is bírjon el,
ki acél akar lenni,
suhogni élivel.
Nem elég álmodozni,
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el;
jövőnket- tudni kell!
Nem elég a célt látni;
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer!
Nem elég jóra vágyni:
a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
de tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
Több kell:- az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell:- az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély,
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!” ( Váci Mihály )
Az újabb és újabb eredményeket, sikereket, küzdelmeink valóra válását a jézusi bátorítás bizonyossá teszi számunkra: Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben, higgyetek énbennem!
Ámen
/ B. L. /