- március 25., Nagyszentmiklós − 1945. szeptember 26., New York
A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által kiadott Nemzeti Évfordulóink nevet viselő ismertető bevezetőjében dr. Bozóki András kulturális miniszter így fogalmaz: „Természetesen 2006-ban is jóval több esemény évfordulója lesz, (…) ezért az akadémiai kutatóintézetek vezetőiből, illetve vezető munkatársaiból álló szerkesztőbizottság szigorú válogatásra kényszerült. Az itt megemlítettek közül kiemelkedik két évforduló. Az egyik hazánk történetének egyik legmeghatározóbb eseményéhez, a másik pedig hazánk zeneművészetének egyik legkiemelkedőbb személyiségéhez fűződik: az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. és Bartók Béla születésének 125. jubileumáról emlékezünk meg 2006-ban határainkon kívül és belül.” A miniszter fontosnak tart idézni egy mondatot Bartók Bélától, alátámasztandó azt a gondolatát, hogy mindenkinek ez volt a hitvallása, nemcsak a Bartóké, hanem mindenkié, akiket a kiadvány megemlít és mindenkié, akik tettek e haza felemelkedéséért, boldogulásáért, hogy fényre derüljön −tehetjük hozzá. Bartók nagyságát mutatja már az is, hogy ez a mondata akkor hangzott el, amikor mások ifjúságuknak abban az időszakában egészen mással voltak, vannak, lehetnek elfoglalva. 22 éves korában írta ezeket: „Kell, hogy minden ember, midőn férfiúvá fejlődött, megállapítsa, minő ideális cél érdekében akar küzdeni, hogy e szerint alakítsa egész munkálkodásának, minden cselekedetének mineműségét. Én részemről egész életemben minden téren mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és magyar haza javát. Azt hiszem, eddig is tanújelét adtam e szándékomnak, kevésbé jelentős és fontosabb cselekedeteimmel, amelyek csekély erőmből kitellettek…”
Ez az emlékezés nem akar életrajz lenni. Minden adat megtalálható lexikonokban, eddig megjelent könyvekben, folyóiratok, magazinok, szakkiadványok − remélhetőleg − tele lesznek méltatásokkal, vagy újabb könyvek is jelenhetnek meg a legnagyobb magyar zeneszerzőnk egyikéről, akiről „a példamutató nagy ikerpár”− ahogy Illyés Gyula nevezi őket halhatatlan versében − másik tagja, Kodály Zoltán azt írja: „…világszerte a legtöbbet játszott szerzők egyike. Noha világszerte sokan vannak, akik a régihez, megszokotthoz ragaszkodva nem szívesen hallják az új hangot. És valahányszor előadják egy művét, egy percre Magyarországra is gondolnak, ha nem többet, annyit: mégsem lehet utolsó ország, ahol ilyesmi megterem.” Nem szándékszik ez az írás zeneművészetének elemzője sem lenni, ez a szakértők feladata, és valószínű, hogy e jubileumi évben újra és újra megteszik, hogy igazzá legyen a pályatárs álma: „Bartók diadalmas, végleges hazatérésének feltétele a zeneileg művelt ország… Ha majd egykor eljut művészete azokhoz is, akiktől ered, a dolgozó néphez, s az megérti, akkor lesz magyar zenekultúra..” Ez az év talán arra is jó lesz, hogy ebben a kérdésben elemzések szülessenek, hol tartunk a nagy örökséggel való sáfárkodásban. Kodály kettejük munkálkodása kapcsán elmondja: „A nép zenéjében való elmélyedés megmutatta, hogy él még itt egy régi, eredeti, értékes, csak fejlődésében megrekedt zenekultúra, amit ki lehet emelni a rárakódott törmelékből, s amire lehet magasabb művészetet építeni.”
Nemzeti nagyjaink évfordulós ünnepségei vagy nemzeti történelmünk évfordulói kapcsán el kell mondanunk, hogy sokszor érthetetlenül agyonütjük ezeket az ünnepeket. Ezekre nem egy példa volt a rendszerváltoztatás óta. Vajon Bartókkal is megesik ez, és továbbra is fennmarad alkotótársa fájdalma? „Időszerű felvetni a kérdést, hogyan sáfárkodik hagyatékával szűkebb hazája, Magyarország. Felhasználja-e saját kultúrája emelésére, táplálására, merít-e belőle annyit, amennyit meríthetne?” Máris el kell panaszoljuk azt, hogy a jubileumi Bartók Bizottság tagjai közé nem hívták meg a Magyarországi Unitárius Egyházat. Azt az egyházat, amelynek haláláig tagja volt, amelyhez saját elhatározásából csatlakozott, elhagyva a számára érthetetlen és hitelveit, szertartásait sok kritikával illetett katolikus egyházat. Azt az egyházat, amelynek második legnagyobb hazai gyülekezete, a budapesti Hőgyes Endre utcai egyházközség fél évtizede az ő nevét viseli, templomában őrizve egy csodálatos fából faragott emlékművet. Azt az egyházat, amely 35 évi távollét után hazahozta hamvait idegenből és világraszóló eseményként, egyszerű unitárius szertartásával az anyaföldbe temette el. Természetesen nem szegi kedvünket ez az újbóli kirekesztés, hiszen egyházközségeink már megkezdték az évfordulós ünnepek megrendezését, és méltó módon emlékeznek meg egyik legnagyobb unitáriusukról. Nem akarjuk feltételezni azt, hogy esetleg homok kerül az emlékező gépezetbe azért az egyszerű életfelfogásáért, amihez ragaszkodott és meg is fogalmazott: „A magyarság számára talán a legszomorúbb, hogy az egyetlen magyar alapítású egyház, az Erdélyben, a 16. században született unitárius-amely humanizmusával, a vallásszabadság 1568-ban kimondott törvényesítésével és haladó szellemével kiemelkedő lehetne – állandó szálka volt a többi keresztény felekezet szemében. Ez gyakran ma is tapasztalható. Kis létszámuk miatt igen sokan nem ismerik őket, és az időnként nyilvánosságra kerülő híradásokat idegenkedve vagy értetlenül fogadják.”
Világlátása még unitárius közegben is érdekes volt. Többek között ifjúkori szerelméhez írott leveleiben olvashatunk sajátságos életszemléletéről. László Ferenc erdélyi zenetudós, aki Bartók leveleiből 99-et rendezett sajtó alá, jegyzi meg, hogy Geyer Stefihez, a Hubay-tanítványhoz, hegedűművésznőhöz „a világon egyedülálló hangvételű, bölcselkedő szerelmes levelét írta.” Ebből és még másokból is megtudhatjuk, hogy Bartók eljut akár az istennélküli vallásossághoz is. Szigorú elemző tehetségével górcső alá veszi nemcsak a vallások kialakulását, fejlődését, hanem a maga filozofálgató útját is: „…a vallástan nem egyéb tiszta filozófiánál. Filozófiának kb. azt a törekvést nevezzük, amellyel bizonyos kérdéseket, melyekre csupán/érzéki/ tapasztalatokra támaszkodva nem felelhetünk, megoldani igyekeznek, éspedig csakis okoskodás útján.” A lélek halhatatlanságáról és az örökkévalóságról sem a hagyományos unitárius módon − a hagyományos keresztény tanításokról nem is beszélve − vélekedik. De azért ajánlja szerelmének, hogy „gondolkozzék a Végtelenről, borzongjon meg tőle, s hajtson fejet előtte”.
A szentháromságot ügyetlen mesének nevezi, félelmetes jártassága van a vallások történetében, a vallások filozófiájában. Óv attól, hogy a „dogmáknak igájába hajtsuk fejünket.” Egyik ilyen témájú szerelmes levele végén írja Geyer Stefinek: „Levele olvasása után zongorához ültem − az a szomorú sejtelmem van, hogy az életben nem lesz más vigasztalóm, csak a zene.” Alighanem a művészi világ ezzel szerencsésen járt. Egyházunk tagjaként, ahol nem kötötték a dogmák, az előírt hitelvek, szabadon szárnyalhatott a lelki-vallásos élete magaslataiban is. Amikor a szentháromságról értekezik, következtetésként igazi unitárius módon fogalmaz: „A keresztény mitológia szentháromsága… a gondolkodást is rabláncra veri kimondván: Ezt nem értheted meg, nyomorult ember! Ne is gondolkozz felette, mert ilyenkor még a gondolkodás is halálos bűn. − Mondhatom, gyönyörű haladás! S ebből magyarázható az a hosszú-hosszú középkori lelki sötétség, amelyből alig tudtunk nagy nehezen kievickélni. De ez a misztikus zagyvalék nem is Jézusnak alkotása, aki tulajdonképpen csakis etikus volt, s mint ilyen egyikét a legnagyobb műveknek alkotta.” De kritikusan ehhez is hozzáteszi: „…habár tanításában akad elég, amin megütközhetünk.”
Kodály azt írja róla. „Az emberektől fél, nem könnyen melegszik fel. Vágyódik a szeretet, napfény és jobb sors után.” Költői leírások szerint: „Olyan vékony, mint a halszálka/olyan fehér, mint egy liliom,/de ha leül a zongorához,/Sárkánnyá változik át.” „Vézna, kis óriás. Tested meredő/Szálkaként szúr a térbe fel/És körül sajgó gyulladást okoz./Mint kivont pengét hordod magadat.” Kosztolányi szép megfogalmazása szerint: „…ez az ember, ki előttem ül, testi mivoltában is arányos, felhúrozott, zengő és alkotásaira kell gondolnom.” Hogy mennyire tudott egyszerű és közvetlen is lenni, álljon itt Fodor András megörökítésében annak a Péntek nevű embernek az elmondása, akitől bútort rendelt Körösfőn. „Népszerű, eccerű ember vót. Nem vót nagyobb úgy 164-65 cm-nél…szelíd, mosolygó kis ember vót, mindig jókedvű… Vót neki egy kis felvevő dalosgépje-én csak így tudom a nevit-s amit beledanoltunk, a géppel mind visszadalolta nekünk.”
Paul Sacher, svájci zenész, Bartók halála után így emlékezik: „Lénye fényt és világosságot árasztott. Szemeiben fenséges tűz világított. Kutató tekintetének sugarában semmi sem állta meg a helyét, ami nem igaz és nem tiszta…” /Fodor András közléséből/
A 22 éves korában megfogalmazott életcéltól, mint forrástól, az Értől eljut az Óceánig. Befejezésül újra idézzük őt: „Az én igazi vezéreszmém…, amelynek mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem − amennyire erőmtől telik − szolgálni zenémben, ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!”
Balázsi László