12 évi nyárádmenti lelkészkedésünk, Szentháromság-Kisadorján unitárius társegyházközségünkben, egyik legnagyobb élménye a minden tavaszi húsvéti virágozás volt. Hogyan is zajlott ez a szép népszokás (õsmagyar és keresztény képzõdmény), amit még az ateista, nemzetiségellenes diktatúra sem tudott kipusztítani?!
Egyébként errõl a határkerüléssel bevezetett népszokásról már Jakab Elek neves történészünk is írt a 19. század közepén Szentgerice, szülõfaluja vonatkozásában, és „székelyföldi szokás”-ként emlegette. Valamikor, a múlt század 70-es, 80-as éveiben emlékszem, hogy néprajzosok lepték el Szentháromságot, hogy feltérképezzék ennek a népszokásnak mikéntjét, idõsebb szemtanúkat faggattak, s aztán ott maradtak az ünnepen is, amikor felvételeket készítettek ez esemény fontosabb mozzanatairól. Az egész eseménysor bizonyos elõkészületeket kívánt. Az úgynevezett egybéli besorozott rekruták (katonajelöltek) kötelessége volt lebonyolítani az egészet. Volt idõ, amikor már a fiatalabb korosztályból is be kellett vegyenek néhányat maguk közé, mert nem volt elegendõ legény abban az évjáratban. A húsvét elõtti hetekben összegyûltek megbeszélni a tennivalókat. A kommunizmus alatt bizony jó összeköttetések révén el kellett rendezni a hatóságoknál az engedélyezést. Emlékszem, milyen lázban voltak, ha olyan vezetõ volt a községházán, aki saját véreinek ellensége volt. Bizony sok bárányhús és korsó bor vándorolt át a községközpontba! Miután megvolt az engedély, összeállott a csapat. Megválasztották maguk közül a különbözõ „tisztségeket” viselõket, akik irányították az eseményeket, részt vettek annak levezetésében, megfogadták a zenészeket, felfogadtak egy úgynevezett kókóst, aki bolondozott a falukerülés idején. Aztán szereztek kosarast, aki gyûjtötte a tojást, szalonnát, kalácsot; korsóst, aki a boradományt töltögette össze. Nem hiányzott a pénzes sem (legtöbbször valamelyik szülõ), aki a pénzadományokat kellett sáfárkodja. Fõ mozzanata volt a szokásnak, hogy az ünnep elõtti napokban összegyûlve, elmentek a csorgókat, forrásokat, a határjelzõ kompokat megigazítani, kitisztítani. Többnyire csak jelképes volt ez az utóbbi idõkben, mert a határkompokat is és a források egy részét is a rendetlen közös gazdálkodás tönkretette, eltüntette. Mégis csinálták a fiatalok, mert nem akartak a régiek szokásaitól eltérni. Jakab Elek azt írja 1854-ben, hogy vigyáztak arra (a jelenre is érthetõ volt!), hogy „az ünnepély folyamát vezessék, mindent rendbe tartsanak, a határkerülésre újonnan felavatandókat beiktassák, a megállapítandó szabályok ellen vétõket megfenyítsék”.
Ténykedés közben ilyen rigmus is elhangzott: Uram, adj bort, búzát, békességet, a hazában csendességet! Elõfordult, hogy a határkerülésnél a szomszédos falvak határkerülõivel is találkoztak. Ha igen, akkor annak is külön rituáléja volt (határmódosítás, területfoglalás). Húsvét reggelére aztán virágdíszbe öltözött a falu. Minden kapu feldíszítve fenyõtetõvel vagy oldalággal, rajtuk színes szalagok és festett tojások, volt, ahol az udvar közepébe beásva virított egy jókora fenyõ. Jakab Elek is ilyesmire emlékszik: „Láthatod, hány férjhez adó leány van, s azoknak milyen szeretõjük. Sõt maguk a lányok is korán reggel vízért mentökben végignézik az utcákat, beszélgetik, ki kinek minõ virágot tesz; kinek van legszebb fenyõága, tehát leghûbb szeretõje!” – akárcsak 120-150 évvel késõbb!
Érdekes, hogy hajnalban a megbízottak végigjárták a falut, hogy megnézzék, nem vették-e le valahonnan, vagy nem cserélték-e el a fenyõket bosszúból vagy tréfából.
Húsvétvasárnap a templomba vezetett a fiatalok útja. (Ebben nekünk is nagy részünk volt, mert bevezettük azt, hogy a rekruták abba a templomba, ahová tartoztak – katolikus, református, unitárius – egy-egy cserép virágot vettek, és az istentisztelet alatt megköszöntük és megáldottuk a fiatalok életét! (ha az éjszakázás után volt erejök erre még!) Ezután kezdõdött a házaknak a felkeresése, felköszöntése. Az erre kijelölt-választott elmondta beköszöntõ rigmusát, hogy locsolkodhassanak: „Mert mi éppen az aranytenger mellõl jöttünk, / Annak folyamából aranycseppet vettünk, / Amely virágszálat ebbõl megöntözünk, / Nem hervad el soha, arról kezeskedünk.”
Emellett lehetett más szöveget is mondani. A „hajnalozók” – locsolkodók – ünnepköszöntõk dalolva mentek be a házakhoz, a zenekar, banda húzta. Megtáncoltatták a háziasszonyt, a lányt vagy lányokat. A háziak megkínálták itallal (pálinka, bor), hímes tojással, szalonnát, festetlen tojást adtak a majdani rántottázáshoz, és pénzzel is megajándékozták a vendégeket, miután a második szószóló ilyen vagy hasonló rigmust mondott el: „Magok is adják meg, amit kíván szívünk: / Tavaszi napokban a tyúkok sokat tojnak, / Tudjuk, abból nekünk ötöt-hatot adnak. / Korsónk is van, nem nagy, csak egy kicsi, / Aki azt hordozza, mindig azt feleli: / Üresen nem viszi, inkább földhöz veri, / Édes jó asszonyom, töltse hát jól teli. / Egy-két kalácskával innen elbocsátnak, / Boldog ünneplést kívánunk maguknak.” Ennek a menetnek egyik legfontosabb szereplõje a hamubotos-kókós-kardos volt, vidéke válogatta.
Szentháromságon kókósnak nevezték. Fehér volt az öltözéke, kieresztett ing, hosszú alsónadrág, derékszíj, amelyiken lant (kolomp) lógott. Rettenetes csúnya álarc volt fején! (Egyik évben a szomszéd fiúk kérésére én készítettem egy ilyen álarcot-sapkát.) Kezében hosszú bot volt, a végén egy harisnyába vagy áteresztõ anyagba hamu, fûrészpor vagy homok volt bekötve. Kergette a gyerekeket, felnõtteket, és a botjával bizony megszentelte õket, ha utolérte, beszennyezte az ünnepi ruhát rendesen. Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia címû mûvében foglalkozik a kókós személyével. A teremtéssel kapcsolatos világtojás megjelenését látja mutatkozni a Kókós névben. „…bemázolt, fekete, kormos ember, képzett gyermekrém (mintegy maig a kürtõseprõ), nemzetünk között még ma is a kisdedeket gyakran ijezgetic”. A kókós, kókonya – írja Ipolyi – „ez volna tehát a neve épen ama cosmogoniai világtojásróli mythosból fenmaradt népszokásos tojás emléknek, a szentelésre vitt húsvéti tojássali gyermekjáték kókázni neve is.”
A magyar õsvallással és népszokásokkal foglalkozó szakértõk többet is tudnának ennél mondani. E kis kitérõ után folytassuk az események ismertetését: Mikor az egész falut végigjárták (lerészegedni nem volt szabad!), az összegyûlt tojásból hatalmas rántottát csináltak, azt elfogyasztották valamelyik háznál, vagy csûrben, de utóbb inkább a kultúrotthonban. Megkezdõdött a táncmulatság, és tartott sokszor több estén keresztül, természetesen közbeiktatott pihenéssel. Ezt a népszokást, talán mert visszanyúltak gyökerei az õshazaiak életébe, az egyház tiltotta, aztán lassan a saját szertartásaiba igyekezett olvasztani. Dömötör Tekla írja: „A nagyheti határkerülés már a középkorban egyházi szokás volt, és arra szolgált, hogy a szántóföldek mágikus körüljárásával a zsendülõ vetést védjék a feltámadás ünnepe körüli idõben.” A varázsszövegek mellé keresztény imák, jelképek és énekek is csatlakoztak. Jakab Elek feljegyez egy ilyen határkerülõ rigmust-imát: Áldd meg határunkat, szõlõhegyeinket,
kerteinket… Távoztass el mezeinkrõl jégesõt, sáskát, árvizeket, falunktól tüzet, pestist, adj bõv esztendõt…” Több értelmezése van az egész népszokás különbözõ elemeinek. A határkerülésnek lehetett egy olyan célja is, hogy a szomszédos falvak ne feledjék el azt, hogy meddig tart az õ falujuk határa, hogy ne legyenek pereskedések. Az ugyanazon évben született legények amolyan beavatási szertartása is lehetett ez a szokás azáltal, hogy õk kellett megszervezzék, levezessék az egészet, naggyá lettek e ténykedésük eredményeként. Természetes, hogy a jelképes üzenete az élet megújulása feletti öröm volt. Nem véletlen, hogy húsvét ünnepéhez, a kereszténység megújulást hirdetõ, legkiemelkedõbb alkalmához kapcsolódott és kapcsolódik ma is, ahol éltetik, bár az elvilágiasodás következtében a hangsúly áttevõdik a szórakoztatásra, a szerepjátszásra. Barabás László néprajzkutató szerint e népszokás fénykora az elsõ világháború elõtt volt. Trianon után a bomlás jelei mutatkoztak a népszokás( ok) megõrzése terén is. Elõször a határkerülés halványodott el, azután a többi elem is. Majdnem kihalt az ateista magyarüldözések idején. De amikor rádöbbent az erdélyi magyarság, székelység, hogy a diktatúrában erõs vár, menedék lehet a vallás, a népszokás, a hagyomány, a dal, a tánc – és kerültek erre karizmatikus emberek! – itt-ott újjászülettek, és ma is élnek ezek az értékeink. Természetes, hogy megváltozott a falusi társadalom, a paraszti
életforma teljesen átalakult, de próbálni kell ezekkel lépést tartani a hagyományok megõrzése érdekében. Ha egy kicsit átformálva is, tartalmában más vagy újabb üzenetekkel is, de boldogság lesz látni továbbra is az Erdélybe utazóknak, a hazajáróknak, a látogatóknak a Nyárádmentén (de máshol is!) Húsvét hajnalán, vasárnapján fenyõággal feldíszített falvakat, házsorokat, ahogy köszöntik a megújuló életet, az otthoniakat, az itthoniakat, dicsõítve a Mindenhatót, Aki „kiárasztja lelkét, hogy megújuljanak mindenek!”
Balázsi László