(Bölöni Farkas Sándor naplóját forgatva…)
Vannak ünnepek, amikor egy unitárius lelkésznek nagyon el kell gondolkoznia, hogy mirõl is beszélhet. Példakép-ínséges életünkben úgy teszek, mint Arany János „Azokkal idõzöm, / akik máskor voltak, / Mit az élet megvon, / Megadják a holtak.” A 210 éve született Bölöni Farkas Sándor többnyire az Utazás Észak-Amerikában címû mûvéért tartja számon a mûvelõdéstörténet, nem méltatlanul. Ez a múltba-fordulás nem akar irodalomtörténeti okoskodás lenni, ez másoknak a tiszte, hanem egy gazdag élet tapasztalatainak felelevenítése, tanulságul a mának. Ezt nem a fent említett mû alapján teszem most, hanem egy sokkal bensõségesebb mûfajából, az 1835–1836-ban írt naplótöredékébõl vett gondolatai alapján. Ha valaki az irodalomtörténeti részre kíváncsi, megtalálhatja több lexikonban is, vagy az évek során kiadott mûveinek kísérõ szövegeiben. A Gondolkodó Magyarok sorozatban megjelent Naplótöredék hátlapján idézi a sorozatszerkesztõ Szigethy Gábor Bölöni szándékát: „ezután életemnek nevezetesebb történeteit feljegyezzem, a tetteim, érzelmeim és történeteimbõl oly tárt gyûjtsek, hol az engemet érdeklõ múltat – legyen az jó vagy rossz – mint tükörben, még egyszer megpillanthassam”.
Ebbe a tükörbe nézzünk bele mi is, hogy hogyan is állunk ma szabadelvû vallásosságunkkal (nem liberálissal!), nemzeti öntudatunkkal, hazaszeretetünkkel, a hatalommal való kapcsolatainkkal és másokkal. Mindez belefér, sõt szükséges foglalkozni ezekkel államalapító királyunk ünnepe környékén. Felütésnek idézem: „Nincs fájdalmasabb s szerencsétlenebb helyzet, mint midõn önkényû uralkodás alatt is valakinek lelkében a józan szabadság érzelme mégis felébredhet s kifejlõdhetik, s fojtogatni kell kebelében a titkos szép lángot, és pedig reménytelenül”. A Bölönitõl vett idézetek mérlegelésénél nagyon fontos figyelembe venni a kort, amely nem kímélte a szabadon gondolkodókat semmilyem területen, amely nem sajnálta kötelet és puskagolyót vagy a börtönökben való elrothadást azoktól, akiknek lelkében a „józan szabadság érzelme mégis felébredhet s kifejlõdhetik”. A Világost virágzó Habsburg uralom ellen így ír, amikor Ferenc császár meghal (a mai Habsburg-bûvöletben élõknek figyelmeztetés!): „Te, ki a menedékért esdeklõ szabadságot küszöbödrõl elrugdostad! Egy nemzetnek örömeit megmérgesítetted! A hazáért dobogó szíveket jégkezeiddel marcangoltad! Ki az ifjúságnak poétai álmait rablánczörgetéssel rebbentetted fel! Az erényt ostorral üldözted! Te, ki az elnyomatásban nyögött észnek felreppenését pórázoddal rángattad vissza, – és ki – még az imádság útját is elállottad! Átok legyen emlékeden, vad zsarnok!
Káromkodjék a magyar, midõn nevedet említi – és pökjék sírodra!” És még évek múlva jön Világos, Arad és Ferenc József! Biztos, ha megéri, neki is juttattak volna egy kötelet vagy golyót. Nemzeti öntudata, székelysége se volt csak cifra szûr! Wesselényitõl való (aki nagyon jó barátja volt!) búcsúzása után ilyen gondolatokat fogalmaz meg. Tûzijátékokra, pörköltfõzésekre, virsli evésre és sör ivásra alapozó nemzeti öntudatban sínylõdõ nemzedékünknek eszméltetõ kellene legyen: „Fájt nemzetemnek hátramaradta, demoralizáltsága, nyomatása és elmecsevészettsége… gyerekkorom óta örökös vágyam, törekedésem, álmom, minden érzetem s gondolatom csak az volt, hogy e nemzet felemelkedjék… utáltam minden privilégiumot, monopóliumot és megkülönböztetést…
tettel, szóval s írásaimban terjesztettem minden democratai elvet… vérzett szívem hazámbeli embertársaim egy részének rabszolgai nyomatásán, mellettök harcoltam a feudalizmus ellen, s az egész nemzet kivétel nélkül egyforma szabadnak óhajtottam…
hazám nyelvéért éltem, haltam… gyûlöltem a hideg cosmopolitismust, amely a nemzetiségnek legnagyobb mételye… megvetettem azokat, s bosszúsan gyûlöltem, kik nemzetem eléhaladtát, mivelõdését és nyelvét akadályoztatták… hálátlan cudaroknak tartottam, kiknek nem a nemzeti nyelv volt szívök és társalkodások nyelve… Kacagtam az uralkodás kegye és fénye után alacsonyul mászókat”. Vallásossága is erõs támpont lehet a mai tisztátalan összevisszaságban saját egyházunk hitfelfogásának tekintetében. Vallásossága mélyen összhangban van és együttmûködik nemzeti öntudatával, amikor Jézusról így vall: „Jézus talán nem is akart az egész emberiségnek… generális vallást alkotni. Az õ szemei elõtt csak elnyomatott hazája állott. Látta, hogy a zsidó papság vallásos szemfényvesztései által demoralizálta a népet, vakságban, s szellemi rabságban tartja, hogy annál önkényesebben uralkodhassék… tudta, hogy a hazát csak erkölcsi erõ emelheti fel! A pozitív vallás érdekében a vallás reformját követeli. A vallásos szabadelvûség talajáról kell ki a jézusi helyettes elégtétel tana ellen, ami még tetten érhetõ az 1638-as dési egyezség hatásaként az egyházunkban is: „…semmi sincs nagyobb akadályára az erkölcsi törekedésnek s a lélekismeret tisztában tartásának, mint a vallásnak… ravaszul s elfacsarva magyarázott elve, hogy Jézus ami bûneinkért szenvedvén, az Istenek kegyelmébõl és irgalmából, bûneink megbocsáttatnak, ha szorgalmasan imádkozunk s a vallásos ceremóniákat megtartjuk. … s ezt igen szorgalmasan trombitálják a papok, cathecésisek és theológiák. Ez a rosszul magyarázott elv az, amely a lélekismeret józan, de komoly hangja és üldözése elõl széles asilumot (menedéket) nyit a vétkesnek”. Egészen sajátos, de ma is mértékadó lehet a vallásos meggyõzõdése, amit így foglal össze: „Az emberiség legundokabb fajzatának tartottam a vallásos bigottakat, bármely felekezetbõl is legyenek, s csúfság s megvetés tárgyává kívántam tenni. Gyûlöltem a papságnak azon faját minden vallásban, mely a polgári élettõl különvált státust akar formálni; a józan philosophiát, az elmének szabad reptét s a polgári szabadságot örökösen tipró ezen hydrát egész erõmbõl kívántam letapodni. Én Istenemet nem imádtam vakon, s nem azoknak írásuk és tanítmányuk szerint, kik éppen olyan tehetetlenek, mint én. Istentõl nem rettegtem, neki nem hízelkedtem, elõtte nem mászkáltam, gyerekkorom óta formába öntött imádsággal soha nem folyamodtam hozzája, hanem jóllétem vagy bánatom közt, templomban vagy mezõn, midõn csupa önkéntes sugallás által jött, felsóhajtottam, lelkemet egészen kitártam elõtte s folyamodtam hozzája, mint legmeghittebb barátomhoz… Én tisztán állok Istenem és lelkiismeretem elõtt. Nem akarom szégyenleni magamot önmagam elõtt, és soha meg nem tagadom eddigi érzésem s gondolkodásom módját”. 2005. évünk ünnepes augusztusában álljon itt még Wesselényi Miklósnak, Bölöni jó barátjának bizakodása, amikor méltatta az Amerikából hazatérõ demokrata munkáját: „E magvak máris csíráznak, s egykor bizonyára óriási fákká növekednek”. 170 éve csíráznak, segítsünk mi is, hogy fákká növekedhessenek.
- L.