1988 tele Erdélyben is megpróbáló volt, de szép, mert az erdélyi telek mindig szépek. Kemény hideg volt a Hargita tövében is, Lókodban, a szülőfalumban, ahol öttagú családommal készültünk a nagy útra, a kivándorlásra. Szinte alagutakat kellett vájni a nagy hóban, hogy eljuthasson egymáshoz az a 25, többnyire idős ember, aki lakta akkor ezt az alig 6o házból álló székely falucskát. Pap csak hébe-hóba járt a faluba / inkább csak” hébe”, mert” hóba” járhatatlan volt a hegyi ösvény! /, hiányzott a templomozás a családunknak, hiszen már második esztendeje, hogy nem vehettem palástot vállaimra. A családi ház ősi falai között tartottunk istentiszteleteket a gyermekeink bibliaolvasásával, közös énekléssel, imádkozással. Eljött egy-két járni tudó falubeli is, de csak titokban, mert tartani kellett a „ránk vigyázó szemektől”. Bármilyen nehéz is volt az élet, a Karácsony feltartóztathatatlanul jött. Adventje nagy hóval üzente, hogy szép lesz ismét, bár az Angyalnak nem lesz könnyű dolga. A kibeszélhetetlen reménytelenségben egyet tudtam biztosan, hogy Jézuska most is megszületik, mert ez Isten akarata, nem ember teremtette körülményektől függ a karácsonyi csoda…De hogy fogadjuk, milyen lesz a Szenteste? Drága édesapám saját ültetvényéből, a kert sarkából kivágott egy karácsonyfának való szép, fiatal fenyőt. Vendégekre a nagy tél miatt sem számíthattunk. Az első nyomokat a tömött havazások után nem emberek taposták, hanem a különböző vadállatok, még ablakunk alatt is járt a medve…No, meg az ismerősök, barátok, rokonok közül is sokan „elhagytak”, hogy ne legyen kellemetlenségük a velünk való kapcsolattartás miatt. Hangulatnövelő ötletünk támadt. Készítünk egy betlehemet és azzal elmegyünk ahhoz a néhány házhoz, ahol még élet van és a kaput is még ki lehet nyitani. Farostlemez, szeg, kalapács hamar akadt a ház körül, hiszen csupa költözködésből állt akkor az életünk. Zita lányunk fiús ügyességgel segítkezett / mindig jobban érdekelte az ilyen, mint a babák, de hála Istennek most ő hozza nekünk az első unokát! /, Noémi és Alpár a babák között keresgéltek, hogy egy megfelelő Jézuskát találjanak. Az sem lehetett gond, hogy fiúbaba nem került elő! A kis házikó elkészült / valahol még most is meg kell lennie otthon, a sok hányódásban elmaradt tőlünk, pedig milyen szépen szolgált azon az estén /, fenyőágak közé fektettük be Jézuskát, kis villanykörtével összkomfortosítottuk a szentélyt, de a gyertya is kéznél volt, mert sokszor nem volt villanyvilágítás nem csak a falucskánkban, de az országban sem. Öltözködtünk, jó meleg ruhát kellett felvenni a mínusz 1o-15 fokos hidegben. Édesanya nem tartott a betlehemezőkkel, otthon várta az Angyalt, készítette a vacsorát. De miért is jött volna, hiszen akkor kinek mesélnek a gyermekek az est eseményeiről? A 7, 9 és 1o éves gyerekeink már 2-3 éves koruk óta tudták a szebbnél-szebb karácsonyi énekeinket, így nem volt szükség főpróbára sem. Az első beköszöntés a Tatához, édesapámhoz vezetett. Itt nagy baj történt, mert bizony a felnőtt férfiak elérzékenyültek, és a gyerekek kellett édesapjuk és nagyapjuk helyett is kántáljanak-énekeljenek, beköszöntőt mondjanak. Aztán már úgy belejöttek, hogy nem szorultak segítségre a továbbiakban. Nem volt könnyű megközelíteni a vastag hópaplanba burkolózott kicsi székely házakat, kezünk, lábunk, arcunk érezte a nagy hideget, de nem tudta legyőzni a szívekből jövő melegséget. A betlehemet én vittem, hogy ne csípje a hideg a gyermekek kesztyűs kezecskéit, csak a kapukon belépve adtam oda a „hírvivőknek”. Valami csoda folytán nem vették el azon az estén a villanyt, így nem kellett a másik világítóeszközzel, a gyertyával bajlódni. Volt ház, ahol alig találta meg a lakó / többnyire egyedül éltek az emberek / a csatlakozót meglepetésében, hogy láthassa Jézuskát. A verseket felváltva mondták a gyerekek, a vége felé már a hidegcsípte szájacskájuk elég nehezen formálta meg a szavakat. Egy németajkú atyafi, aki a háború után került Lókodba, és aki 35 év után is nehezen beszélt székelyül, és nem járt soha templomba, mert oda tartozott azok közé, sírva köszönte meg, hogy nem hagytuk ki őt sem. Volt, ahol csak a nagykapun lehetett bemenni, mert a hó úgy eltorlaszolta a kiskapu-bejárót. Édesapám, a Tata gondoskodott a belépési lehetőségekről-mert mondanom sem kell-követte vagy előtte ment a kis csapatnak, hogy megvédjen az esetleg ránkrontó kutyáktól. Átértünk a belső utcába. Rigó Juliska nénit nem sokkal azelőtt érte baleset, ő is egyedül lakott. Mint a falu többi, mozogni tudó lakója, ő is egy tehénkét és néhány juhot tartott, amiknek a takarmányt a nyáron hazajáró gyerekek kaszálták, szárították és szállították haza és rakták fel az udorba / szénapadlásra /. Jó rokon volt, titkos istentiszteleteinkre is mindig eljött, botjával támogatva magát, és ő toborozta a Nikodémusokat is. Soha nem jött üres kézzel. Gyermekeink most is reméltek egy kis „váltságot” a fáradságos munkájukért, az énekekért, a verselésért. Amikor éppen készültünk nagy lelkesen az ajtója előtt a köszöntést, hogy:”Az Úrjézus szent nevében, aki ma született…”,meghallottuk a botja kopogását belülről és kinyitotta az ajtót. Megdöbbentünk, hogy most mi lesz, mert Jézuska érkezését megzavarta ez a nem várt esemény. – Milyen jó, hogy jöttetek, Laci! A héten nem jött senkim haza a városból, hogy segítsen, és látod, hogy alig tudok járni. Menj hátra a szénacsűrbe és az udorból dobjál le annyi takarmányt, hogy az ünnepekre legyen elég ennivaló az állatoknak is! Láttam a döbbenetet gyermekeink arcán és a kérdő tekintetüket, hogy most mi lesz, mert mi nem éppen ezért jöttünk, a mi küldetésünk sokkal magasztosabb. Egy hang sem jött ki egyikük szájából sem! Vajon odalesz az egész Szenteste varázsa, az eddigi élményvilág??- nyílalt bele szívembe és hidegrázással futott át rajtam egy újabb kudarc lehetősége mostoha életünkben! Istenem, csak most adj valami megváltó sugallatot! Aztán elkezdtem magyarázni: Látjátok, hogy milyen nehéz utat tettünk meg idáig, járatlan hóban tapostunk, a betlehem is ide-oda rázódott, Jézuska is elfáradhatott, meg bizonyosan fázott ő is, nem csak mi. Menjetek be, és egy kicsit melegedjetek meg, majd jövünk Tatával, és akkor elénekeljük az énekeket és elmondjátok a köszöntőt. Jézuskának is pihenni kell és melegedni. Én visszafordultam az ajtóból, édesapámmal az istálló és csűr felé vettük utunkat, a gyerekek meg befordultak az ajtón néma csendben, hogy pihentessék és melegítsék Jézuskát is…Dolgunk végeztével, amikor a ház felé tartottunk, bátor hangokat hallottunk kiszűrődni Juliska nénitől, a három gyerek ajkáról: „Kisjézuska megszületett, örvendjünk, Karácsonyi köntöst öltsön a lelkünk, Betlehemben fekszik rongyos jászolban, Azért van oly fényesség a faluban!”…
Otthon már várt a megérkezett Angyal a feldíszített fával. Az édesanya szeretete igazi meleg Betlehemmé varázsolta a menedékként szolgáló, öreg ősi házat. Az ajándékocskák is előkerültek a fa alól. De mindennél drágább volt az élmény, ahogy meséltek gyermekeink a kántálásról, a fogadtatásokról.. A karácsonyfa mellé elhelyezett betlehemben hallgatta Jézus is a nagy küldetés teljesítéséről szóló beszámolókat, és helybenhagyta annak minden történését. Nem bánta, hogy pihennie kellett, amíg Juliska néni jószágai is megkapták a karácsonyi eleséget, a németajkú Jakab bácsinak is meg kellett értenie a meglepetéstől még érthetetlenebb szavait.
Ez volt az utolsó karácsonyunk otthon, Erdélyben, Székelyföldön, a Hargita lábánál, a kicsi Lókodban. De minden Karácsony örök üzenete velünk jön és éltet:” a Karácsony nem hagy el soha, Bűnben és ködben mindig visszahozza, A kisgyermekek tiszta mosolya!” / b.l. /