„Vígan énekelj az Úrnak, te egész föld! Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel, menjetek eléje vígassággal. Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten, Ő alkotott minket, és nem mi magunk. Menjetek be az Ő kapuin hálaadással, tornácaiba dicséretekkel, adjatok hálákat Néki, áldjátok az Ő nevét! Mert jó az Úr…, és nemzedékről nemzedékre megmarad az Ő hűsége!” ( 100. Zsoltár )
„Rengjen a föld belé, úgy énekeljetek, Hálatelt szívedet öntsd ki, kicsiny sereg!”-szól egyik kedves, lelkesítő énekünk. A Hálaadás ünnepén különösképpen megmozgatja ennek az alig 100 lelket számláló gyülekezet tagjainak egész lényét. Voltaképpen az elhangzott zsoltár is erre ösztönöz. De a hála és köszönet, mint emberi megnyilvánulásaink mindennapi tartozéka, nem köthető létszámhoz. De vajon mindennapi tartozék-e? Vagy ez is az elanyagiasuló világ mostohagyermeke, mint sok más, Istentől kapott, teremtettségünkkel járó adomány, ajándék? Valaki úgy fogalmazta meg, hogy a köszönet Isten csókja. Ennek megerősítésére annyit tehetünk hozzá, hogy lelkiszegény ember az, aki még hálát, köszönetet sem tud mondani az élete során megtapasztalt, a kapott jókért, bárhonnan is jöjjenek azok. Az emberrel egyidős a hála és köszönet.
A Szentírás is tele van ilyen példákkal, nem csak az elhangzott 100. Zsoltár. És nem csak a bibliai népek vezetői, prófétái, álmodói fejezték ki köszönetüket, hálájukat kultúrájuk fejlettségi fokának megfelelően teremtőjüknek vagy embertársaiknak kezdve a hálaáldozatok bemutatásától az ajándékozásig megszámlálhatatlan formában. Jézus tanításában is előkelő helyet foglal el ez az elmaradhatatlan, elmulaszthatatlan emberi megnyilvánulás, sokszor kötelező érvénnyel. Életünkből néhány mozzanatot ragadjunk ki a hála és köszönetnyilvánítással kapcsolatosan.
Gyermekeink, unokáink milyen meghatóan tudnak hálásak lenni, lehet meg sem fogalmazzák, de fénylő, sugárzó tekintetük, ragaszkodásuk, hűségük költők szavánál szebben kifejezi ezt! De hallhatunk ilyent tőlük: Hála néked, jó Istenünk, hozzád felemelkedhettünk, Igéd által épülhettünk, Vezesd jóra a lelkünket, szeretetre a szívünket, jó munkára életünket. A hála és szeretet megnyilvánulhat és meg is kell Isten irányában és ember és ember között oda-vissza, de sokszor még az ösztönös állat is nagyon hálás tud lenni. Számtalan érték születik a megnyilvánulásokból. Ady gyönyörű gondolatait imámba foglaltam, de milyen szépen szól a következő nóta is: Hálás szívvel, tisztelettel gondolok a drága jó apámra, Amiért oly jó volt hozzám sok-sok ezer köszönet és hála, Hej, de sokszor megbántottam, de sokat is dolgozott miattam, A sok jóért én cserében vissza neki de keveset adtam. Fehér hajú édesapám, legyen áldott, boldog
minden lépted, De sok bajjal, küzdelemmel, szenvedéssel volt tele az élted, Amit tettél, értem tetted, Én voltam a szemed fénye, kincse, Számomra e nagy világon nincsen olyan rendes ember, mint te. Vagy hálásak lehetünk a szülőföldnek, melytől messze estünk, a háznak, mely felnevelt, a temetőknek, melyek visszahívnak: Zilahy Lajos írja: Kezembe ejtve homlokom Ülök a korhadt küszöbön. Te régi ház, elmúlt időmet Köszönöm néked, régi udvar, Köszönöm néked régi udvar A fák alatt a lenge hintát, A kis padot, a szép lugast, Amit befontak ágak, indák. Köszönöm néked régi udvar A búvócskát, a kergetősdit. A kisleányt, amint vigyázva Egy nagy fa mellől leskelődik. Köszönöm néked régi ház-Ez minden, ami megmaradt-A nyila-kat, a jó parittyát, Az első lelőtt madarat. Ó, köszönöm szelíd anyámat, Amint gyümölcsöt osztogat, A bátyámat, a két nénémet, És köszönöm a húgomat. Köszönöm néked, régi ház-Köszönni valóm annyi van!-Ó, köszönöm halott apámat, Ki így szólt hozzám: Kis fiam! Mindent elvesztve, férfi-szívvel Köszönöm néked, köszönöm, Hogy megengedted, hogy még egyszer leüljek itt a küszöbön…Ugye mennyi köszönni valónk van, ünneplő testvéreim, atyámfiai?
És mennyi irányba! Unitárius egyházunk 440 éves ebben az esztendőben! Gyönyörű idő! A költőt idézve, küldjük el lelkünket a Királyhágón túlra és gondoljunk hálával hitelődeinkre.
Kicsi közösség vagyunk, de hálatelt szívünket úgy öntjük ki, hogy rengjen a föld belé, ahogy idéztem 140. énekünket. Tesszük ezt Isten iránti hálával az egyedül magyar földön született magyar egyház, az erdélyi radikális reformátor, Dávid Ferenc követői, hiszen „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem” él nem csak nemzet e hazán, hanem annak részeként Orbán Balázs, Bartók Béla, László Gyula székely és magyar népe.
Az őszinte hála hangját nem nyomhatja el még annak a fájdalomnak súlya sem, amit azért érzünk még ma is, hogy-jó magyar szokáshoz híven!-nem kezeljük a megfelelő helyén értékeinket! Bartis Ferenc, nem olyan régen elveszített erdélyi költő írja híres verse mottójaként, amiért 7 évet kapott és örökös nyomorgatást a román szekuritátétól az 1956-os forradalom szimpatizánsaként: És mégis élünk! Ezt a fájdalmasan, de mégis csak bizakodást, reménykedést kifejező kiáltást idézhetjük minden hálálkodó és köszönő szavunk mellé: a világ történelmében mi hoztuk és fogalmaztuk meg először a lelkiismereti és vallásszabadság törvényét 440 évvel ezelőtt a tordai országgyűlésben, Pál apostolt idézve, hogy a hit Isten ajándéka, és mindenki azt a vallást gyakorolja, mely felfogásával megegyezik. Amikor Európa sötét egét a máglyák fénye világította be, suhogtak a pallosok, nyíltak-csukódtak a börtönajtók, akkor egy kis közösség
Erdélyben a vallástürelem törvényét emelte trónra. És mégis élünk annak ellenére, hogy éppen ezt nem alkalmazták velünk a János Zsigmond fejedelem halála után következő hatalmasok.
Pusztított minket, mint sorstársainkat a török, tatár, német, osztrák, orosz, de fogyasztottak keményen a keresztény testvéreink is évszázadokon keresztül. Magyari Lajos fogalmazza egyik versében,amikor arról ír, hogy a török az csak a pénzünket, aranyunkat akarta, de az a másik, az osztrák, a Habsburg a hitünket, lelkünket akarta. És mégis élünk, mert elődeink azóta sem tapasztalt, mai szóval élve, „összezárással” megvédte egy-Isten hitét, Dávid Ferenc vallását.
Talán megérjük, hogy bebizonyosodjon az, hogy az őshazából hozott egy-Isten hitet mi őriztük meg itt „eleitől fogva”, amihez valahol a bolyongásunk pusztáin találkozva, magunkhoz vettük Jézust, hogy legyen számunkra Út, Élet és Igazság, s úgy érkeztünk ide székely-magyarokként a Kárpátok ölelésébe. S hogy mégsem lehetünk történelmi egyház ma sem, az ürömöt csepegtet hálaörömünkbe. Sem a nagy egyházak, sem a világi történetírás nem szereti emlegetni, sőt inkább elhallgatja, hogy az unitáriusok történelme nélkül nincs egyetemes magyar történelem, csak olyan csonka, mint maga a Csonkaország. Az igazság kimondásához sokszor nem bátorság kell, hanem alkalom, és sokszor nem az az igazság, amit a többség hangoztat, hiszen Jézus és tanítványi köre is elenyésző volt kora társadalmában. Az evangélikus Böhm Károly filozófus azt írja: a hívek száma nem bizonyít a vallás magasabb foka mellett, a legnemesebb
vallásforma a legkevesebb hívőt számlálja. Akkor miért ne mondhatnók mi is el, még ha panaszos hangon is, hogy minden évben el kell szenvedjük azt a megbélyegzést, aminek semmi történelmi alapja nincs, hogy a csíksomlyói búcsút az elődeink felett aratott csodás győzelem emlékére tartják, amikor a semmilyen dokumentummal nem bizonyítható eseménykor sem unitárius egyház nem volt, így János Zsigmond fejedelem sem téríthetett unitárius vallásra.
És mégis élünk, sőt ott vagyunk mi is mindig a magyarság legnagyobb nemzeti zarándoklatán.
És feltesszük Farkas Árpád után azt a kérdést, hogy már fű nő elődeink koponyáján, s akkor mégis miért dúl a mélyben a testvérháború. Sokszor még keresztényeknek sem tartanak, mert nem úgy fogadjuk el Krisztust, ahogy mások. Mi ne lennénk keresztények, hiszen mi nem csak prédikálunk róla, hanem főként követjük, és ez adja nekünk a krisztusi jellemvonást. És mennyi sokan vannak azok, akik úgy hiszik Istent, azzal az ősi hittel, amint mi, úgy követik Jézust, a- hogy mi, csak még nem vallották meg. Kicsi népnek nagy hálája a mi köszönetünk azért, hogy nem csak dicsőséges múltunk és küzdelmes jelenünk van, hanem lesz jövendőnk is, és eljön az idő, amikor a II. János Pál pápa gesztusához hasonlóan, aki Debrecenben fejet hajtott a gályarabok emlékművénél, mi is felavathatjuk azt a márványtáblát Nagyharsányban, a hitvitában 1574-ben felakasztott Alvinczi György emlékére, amit nem engedtek meg ma élő és igehirdető keresztény emberek, és annak a Válaszúti prédikátorunknak is, aki megakadályozta a török ha- tóságnál, hogy Alvinczi elfogott gyilkosait halállal büntessék. Vajon ki a keresztény jellem?
És mégis élünk, mert küldetésünk van! És mindenért hálát mondunk, nem csak egy nap egy esztendőben, hanem áron is megvéve minden lehetőséget. Gellérd Sándor, aki a betyárroman- tikás mikolai erdő zúgását hallgatja, így biztat: nagy vihar jöttekor-bármi legyen bére-valakinek állni kell a tornác küszöbére. Aki ezt vállalja, annak mindig lesz bármilyen értéktagadó időben hálaadásra alkalma és köszönni valója Istennek, embernek egyaránt.
ÁMEN
Balázsi László
- szeptember 28.