Nem mindennapi élményben volt részem, illetve a vagonnyi utasnak kora nyáron a Püspökladány–Vésztõ között közlekedõ vicinálison. Egy szemüveges, õsz hajú, mama korú hölgyet segítettem fel csomagjaival a magas lépcsõkön. Hálálkodása folytán vettem észre, hogy nem hall jól, mert feltûnõen hangosan beszélt. Aztán bent, amikor kitudódott, hogy egy a célja utazásunknak, és kilétemrõl is tudomást szerzett, elindult egy olyan beszédfolyam, ami lekötött egészen hazáig. Nem kellett kérdezni, emelt hangját az egész utazóközönség hallhatta és megdöbbenten figyelte minden korosztály a tragikus élet minden történését… …Én is Füzesgyarmaton születtem, régi zenész családban, édesapám a település más zenészeivel sokat mulatatta az embereket a régi világ hangulatos kocsmáiban, a parasztromantikás csikós világban éppen úgy, mint a közös gazdálkodás világában, de már romantika nélkül… Aztán meghalt a jókedv, meg édesapám is, elhalt a zene a szórakozóhelyeken. Családot alapítottam, három gyermekünk született, de a magyar módi szerint a házasságom tönkrement, én gyerekeimmel a fõvárosba költöztem. De bár ne tettem volna, hiszen úgy szeretem most is falumat (idõközben várossá lett!), hogy nem bírom ki egy hétig, hogy haza ne jöhessek. Vettem is egy kis, lelakott házat a Baross utcában, amit rendbe tettem, és ott élem éveimet, számadásra készülve. A fõvárosban kemény, nehéz munkával tartottam, neveltem gyermekeimet egy nem nagyon sikerült második házasságban. Gyermekeim lassan kiszálltak a fészekbõl. Egyik lányom elment Ausztráliába, ahova én is voltam látogatni több alkalommal (jól szituáltsága meglátszott a nyakán, kezén csillogó ékszerekbõl – B. L.), a másik lányom itthon alapított családot, a fiam is elérte célját. Három gyermekem után egy unokának örvendezhettem, illetve örvendeztem, mert itt kezdõdik életem, életünk nagy tragédiája… Ebben a keresõ világban észrevettem, hogy lányom élete mind kuszáltabbá válik. Ahogy az unokám nõtt, az öröm helyett mindinkább a zárkózottság lett úrrá az édesanyján. Lassan házassága is kezdett megromlani, pedig jól éltek, és én is segítettem sokat, hiszen egyetlen unokámmal õk ajándékoztak meg. Kiderült, hogy lányom eljár már régóta oda, ahol az a szakállas szónok szövegel, ahol úgy zenélik az imádságot, ahol annyit bohóckodnak, tapsolnak, kezeikkel az ég felé hadonásznak, integetnek, még esnek is el, dülöngélnek. Tudja, tisztelendõ úr, én református vagyok, és az a dolog rosszat sejtetett velem. Próbáltam lebeszélni lányomat, hogy tovább is odajárjon. Fájt anyai szívemnek látni, hogy a vejem is elhidegül tõle és az unokámtól. Balsejtelmeim kezdtek beigazolódni, a házasságuk csõdbe jutott, a vejem elment, elváltak. Abban a legnehezebb idõszakban, amikor unokámnak a kora miatt a legnagyobb szüksége lett volna egy erõs családi háttérre, édesapára. A lányom megpróbálta elvinni a férjét is abba a gyülekezetbe, de még rosszabbá vált a helyzet.
Engem is meggyõzött, hogy menjek el vele néhányszor, de én még jobban megundorodtam attól, amit láttam ott. Anyagi helyzetük is zilálttá vált, ezért a csonka családot odavettem magamhoz. Láttam unokámnak vergõdését, aki nem tudta feldolgozni édesanyjának a család fokozatos felbomlasztását. Mindent megpróbált a fiam és a másik lányom is, hogy jobb belátásra bírják a lányomat, de neki semmi sem volt elég és szent, hogy azért a gyülekezetért mindent tönkretegyen. A szívem szakadt meg a tehetetlenségtõl, de a lányom számára az a hely lett és maradt „a család”. Én tartottam el és tartom ma is, mert anyagilag is kell támogatnia azt a „családját”, nem is kevéssel. A felbomlott családi kötelékek okozta kilátástalan helyzetben az unokám sem tanult jól, nem szerzett megélhetést. Édesanyja õt is meg akarta téríteni, bevinni az „üdvözítõ családjába”. A drága gyermek idegrendszere még törékenyebbé vált, hol visszahúzódó volt, hol kezelhetetlenül durva, agresszív. Mert nem akart az édesanyjával tartani, mind többet és többet gyõzködte, lelkileg terrorizálta az anyja ezért. Egy napon rettenetes dolog történt, az unokám felindultságában hasba szúrta az anyját, a lányomat. Szörnyû, szörnyû tragédia! A bíróság két és fél évre ítélte el az unokámat. Hála Istenek a lányom sérülése nem volt életveszélyes, és az unokám büntetését is felfüggesztették. Anyai, nagyanyai szívem azt súgta, hogy talán ez a szörnyû esemény lányomat is visszatéríti, és unokám élete is meg fog változni jó irányba, szakképesítést szerez, munkába áll. De nem így lett. Lányom a felgyógyulása után is elõször a gyülekezetébe ment a rokonaival, az igazi családjával való kapcsolata helyreállítása helyett. Az unokám megdolgozását is tovább folytatta, ahogy mondogatta mindig, így akarja megmenteni az elkárhozástól… Szétesett család, apa nélküliség, lelki terrort folytató anya és mások miatt teljesen elvesztette a talajt a lába alól a drága unokám, és egy évvel ezelõtt (itt már fuldoklott a sírástól a nagymama, el is csuklott a hangja) felakasztotta magát. A lehetõ legszörnyûbb tragédia! Az egyetlen unokámat is elvesztettem! Kinek lehet hinni, kinek tudjak hinni, tisztelendõ úr, ennyi szörnyûség után?! Vége az én életemnek is. Egyik lányom nagyon messze, a fiam éli a saját életét, a másik lányom még szörnyûbb helyzetben, mint én. Ezért is olyan jó, megnyugtató, ha hazajöhetek ide, ahol mégis boldogabb volt az életem, az életünk. Minek is kellett évtizedekkel ezelõtt elmenni innen? De, tudja mi a döbbenetes? Egy ideig, hosszú hónapokig a tragédia után a lányom nem járt a gyülekezetbe. Naiv anyai gondolataim azt súgták, hogy a kegyetlen lecke tanulságul szolgált. De nem. Egy idõ után észrevettem, hogy lányom elmegy a szokásos idõpontban, õ úgy mondta sétálni, de ismét visszajár a „családjához”. Ahhoz, amelyik mindent elvett tõle. Hogy tudjam ezt túlélni? Kinek lehet hinni?
Az egyetlen, 20 éves unokám is oda, kinek higgyek?…
Ehhez hasonló kérdések még feltörtek a nagymama lelkébõl. Mérhetetlen fájdalommal tekintett jobbra és balra a kocsiban, választ remélve valahonnan a megválaszthatatlanra. A beállott mély csendet a megérkezéskori mozgolódás váltotta fel. Lesegítettem a kis csomagjával az állomáson, és elindult kerekes csomagszállítójával. Én hamar hazaértem, mert az állomás közelében laktunk. Mielõtt elváltunk, adtam neki egy példányt legutolsó mellékletes lapunkból.
Még utána tekintettem kapunkból, ahogy lassan battyog kis motyójával, de szinte görnyedtnek láttam a nagy lelki terhe cipelése alatt. Szerettem volna „okos” dolgokat mondani, de nem tudtam megfogalmazni. Az élmény hatása alatt, mikor családomnak meséltem, valami ilyesmit tudtam összehozni: Kedves kisírt szemû Nagymama, ha fájdalmadra lehet egy kis gyógyító balzsam az én halk szavam, Te már tudod régóta, bárcsak lányod is ráeszmélne, hogy a feltett kérdésedre a válaszom nagyon együgyû, de igaz: tudod kinek NEM szabad és lehet hinni. Túl nagy árat fizettél, fizettetek ezt megtanulni. …Egyik hétvégén meghívókat osztogattam a heti piacon ismerõseinknek a közelgõ Testvériség Kopjafája avatásra, székelyországi testvéreink látogatására.
Találkoztam a Nagymamával is. Kérte, hogy adjak neki is egyet, mert el szeretne jönni a templomunkba, ahol gyermekkora óta nem járt…
- L.