Sütő András
1927−2006
„Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza-,
S a kelyhet többé nem engedi el!” (Reményik Sándor: Az ige)
Többen is voltak, ha nem is olyan sokan, lángoszlopai Erdély magyarságának a múlt század második felében. Mindenképp kiemelkedett közülük: Márton Áron, római katolikus püspök, aki minden erdélyi magyar lelki támasza volt a kommunizmus idején, és a protestáns-református Sütő András, író, aki minden erdélyi magyar, az összmagyarság nyelvőrzője volt. Miután megtalálta igazi hangját a kommunista diktatúra szorongatásában, egy olyan remek életművet alkotott, amely sokáig megtartónk lehet a világ vásárába taszigált, hurcolt magyarságnak.
A Reményik Sándor által megfogalmazott vigyázó féltés mellett Kosztolányi biztatása jelenthetett bátorítást és védelmet, amikor nyelvünk forgácsainak fává való összeálmodásának nem veszélytelen munkáját végezte, például a sikaszói nyaralójában, a nyelveltüntető szekusok ügybuzgalma mellett. „Erős várunk nékünk a nyelv!”- zengte ő is ezt a reformáció korabeli zsoltár-parafrázist. Vagy olyan imádságokat fogalmazott meg, amilyent a Csillag a máglyán Szervét Mihályának, hitünk pionírjának ajkaira adott: „Segíts meg, Istenem, életemnek e nehéz órájában. Ne oltsd ki bennem, Uram, a gyertyát, te gyújtottad meg azt…te parancsoltad meg a szólást, és ítélted örök kárhozatra a hallgatást… Te parancsoltad meg, Uram: amit néktek a sötétben mondok, a világosságban mondjátok; és, amit a fülbe súgva hallotok, a háztetőkről hirdessétek. Jól tudom, mindezért pedig halálra adja testvér a testvérét, atya gyermekét, és támadnak magzatok szüleik ellen és megölik őket. Azért ne féljetek tőlük, mert nincs olyan rejtett dolog, ami napfényre ne jőne, és olyan titok, mely ki ne tudódnék…A te műved, Uram, a kényszer, a szavaimat formáló sugallat; a nyájterelő Jákob varázslata az ivóvizünkben, falat kenyerünkben, szerelmünkben, szándékainkban és minden tétova mozdulatunkban az igazságért, mely bennünk lakozik, s mégis oly távoli, és immár csak álmainkban adhatunk neki fekhelyet.”
Az igazságot kimondó és megőrző nyelvről vallásos rajongással beszél: „A nyelv nem szentírás, de kapcája sem akármifajta betyárkodásnak. Boldogságunknak nem egyetlen varázsköntöse, de váltóing sem a hiúságok vásárterein. Nem isteni parancsolatok gyűjteménye, nem is öncél, hisz épp emberi céljaink szolgálatában virágzik föl a nemzetek ajkán. A nyelv-a nyelvünk-nem szentírás, mert annál is több: szentség, amelynek érvényességét nem érintik világnézeti korszakváltások; szentségünk és szentségtartónk, a magyarság szellemi értékeinek foglalata… Anyanyelvünk! Hajnaltalan történelmi virrasztások pirosszemű pesztonkája. Senki sem látta őt a bölcsőben, de csecsemő-arcát bárki fölidézheti magának, ha lehajol egy cseppet. Nem a földig, nem az alázatig. Hanem ahol egy gyermeki tudat szintjén kezdenek a szavak nyiladozni. Induljatok el vele az anyanyelv ösvényein és meglátjátok a bölcsőt, amelyért a Kőrösi Csoma Sándorok hasztalan keltek nagy vándorútra. Akik a hiúságok vásárterein kiléptek önmagukból, egyedül a gyermekkel jutnak vissza az egyetlen lehetséges otthon égtájai alá. Mit csináltál a rád bízott tálentumokkal? Nincs más számonkérés, csak a gyermekeink tekintetében. Ahány anyanyelvi szóra váró gyermek: jövőnknek megannyi lámpása a meglódult időben.”
„A szülőföldnek sírhantjelöltjei vagyunk.” − kezdi egyik esszéjét Sütő András, majd így folytatja később: „Mert az utolsó hely az, ahol nevünk emlegetése kilobban. Amikor mindenütt elfelejtettek: a szülőföldnek még mindig akad mondandója rólunk. Ha csak sóhajnyi vélekedése is. Lám, ez az ember földarabolta a bölcsőjét, apró piros bárkákat készített belőle az utána jövőknek. Fagyott sóhabokon, szikes földön ringanak, s a párnájuk alól Édes-anyanyelv szavai kandikálnak a jövő felé… Ezért a szülőföldnek nem csupán sírhantjelöltjei vagyunk. Hanem legelsősorban őrizői és nevének fényesítői. A szülőföld horizontján a nappal együtt kélnek föl szellemünk óriásai. Fényük sehol sem olyan erős, mint a szülőföld egén, amely némelykor elfér egy esernyő alatt is. Annál otthonosabb és kedvesebb annak, aki ott búcsúzik el csillagaitól, ahol azokat a bölcsőből megpillantotta.”
Sütő András ott búcsúzott el, már csillaggá lett ő is, hogy ragyogjon életünk egén. Járjunk e csillag nyomán is nyelvrontó időnkben, mentve, a ránk sóvárogva néző Édes-anyanyelvünk szavait, az általa földarabolt bölcsőjéből nekünk készített piros bárkáinkon.
Balázsi László