ÉLETEM, ÉLETÜNK ERDÉLYBEN
Balázsi László a nevem. 1951 augusztus 18-án születtem a Hargita alján, a
Nagy-Homoród mentén fekvő, 60 házat számláló Lókod faluban, Homoródszentmárton
községben egy 8 tagú székely földművelő család hatodik gyermekeként. A családot nem
kényeztette el az új rend érkezése. Mindössze három hold földből kellett megélni, olyan
kicsi szalagföldjeink voltak, hogy amikor neki álltunk például lent nyűni, a két szélső
családtag már a szomszéd parcellájába esett volna. Édesanyám a születésem előtt már
magában hordozta a TBC-t, aztán le is betegedett, élete végéig szinte munkaképtelen volt,
édesapám kellett a családot eltartsa, később a felnövő nagyobb testvérek segítségével.
Soha nem adta meg magát, semmilyen csábítás ellenére sem az új rendnek, 1996-ban
bekövetkezett haláláig a gyülekezet kántora, harangozója, gondnoka, a papi hiányok idején
mindenese volt a kis közösségnek. Ebben a miliőben végeztem el az I-IV osztályt Lókodban,
az V-VIII osztályt pedig a három km-re (télben-nyárban gyalog, illetve néha, nagy havazások
idején szekéren) lévő községközpontban. Buszra először akkor ültem, amikor a
Székelyudvarhelyre, a középiskolába mentem felvételizni (addig gyalog jártunk oda is,
átalvetővel a hátunkon a hegyen keresztül, cipelve az eladandó és hozva a vásárolt árut).
A középiskolát a mai Tamási Áron nevét viselő intézményben végeztem. Itt erősödött meg
bennem az az elhatározás, hogy lelkész leszek. Lókodban volt jó, példaadó lelkész is, de volt
elrettentő példa is. Az orgona fújtatóját nyomva, a harangokat húzva, a templomot
takarítva minden melléklehetőség nélkül készültem a teológiára. Már egyik-másik rokonom
a másik oldalon kezdett karrierbe, ezért próbáltak volna lebeszélni az elhatározásomról. Az
iskolában sem volt másképp. Ott egész kemény osztályfőnöki órákat irányítottak nekem
eltántorítani a választott pályámtól, amit minden felmérésbe büszkén beleírtam. Volt is
néha ribillió ebből, még szegény osztályfőnökömet is támadták az én elhajlásom miatt. Vele
együtt volt még két-három olyan tanárom, aki még a régi világ főgimnáziumából maradt, ők
nem támadtak, nem cikiztek, inkább a fiatalabbak tették ezt, sokszor bántó formában.
1970-ben érettségiztem, és utam egyenesen Kolozsvárra vitt a teológiára (ekkor ültem
először vonatra). Elsők között jutottam be, aztán a teológia elvégzéséig szinte minden
évben évfolyam első lettem a református, evangélikus és baptista hallgatókat is számítva.
Egykori papbácsim figyelmeztetett, hogy a teológia tele van szekus besúgó hallgatókkal,
tanárokkal. Börtönviselt papom arra is fegyelmeztetett, hogy a lelkészek, egyházi vezetők
nagy része is eladta magát, „beszegődött Tarnócára bojtárnak”. Én csak a tanulással
foglalkoztam. Aztán évek múlva jött az „eredmény”, hogy hány teológus társam, tanárom,
egyházi vezető, lelkész szolgatársam súgott be, jelentett szinte hetente a szekusoknak a
megnyilvánulásaimért, mert ilyen akadt bőven, hogy szidtam a komcsi rendszert, a
nagyfőnököt a román nacionalizmusával, a rendszer kiszolgálóit, az egyháziakat, akik szolgai
módon lefeküdtek a rendszernek. Bukarestből néhány éve (a tavaly értesítettek, hogy
előkerült újabb 37 oldal, amit még nem vettem kézhez) megkaptam 320 oldalas anyagomat.
Közel 40 álnév alatt jelentettek a jóakarók, amelyeknek sajnos fele lelkész, tanár, egyházi
vezető, s amelyekből már visszaigazolt a történelmi intézet 14 valódi személyt, élőt és
holtat, majd tucatnyit mi tudtunk azonosítani a korabeli helyzet, esemény függvényében.
1974-ben jeles eredménnyel szakvizsgáztam. Jövendő feleségem elvégezte a kántorképzőt
Kolozsváron (lókodi származású, nagyszülei a 20-as években mentek szolgálni Brassóba),
hogy együtt mehessünk majd ki egy kis székely gyülekezetbe. 1974. augusztus 1-től meg is
kaptuk a kinevezést a Nyárád-menti Szentháromság és társegyházközsége, Kisadorján
gyülekezetébe. Ugyanezen az őszön felvételiztem a doktori továbbképzőre, de már az ősszel
megkezdődött szekus meghurcolásaim miatt, három évi kínlódás után abbahagytam, mert
kiderült, hogy a vezető tanárom az egyik leghírhedtebb szekus ügynök és még meleg is,
amit sokan sejtettünk a teológus éveinkben is, de a félelem légkörében el kellett hallgatni!
A gyülekezetben elkezdtük az építő munkát nagy-nagy lelkesedéssel és odaadással. Egy
eléggé szétzilált közösség volt, több éven át nem volt helyi lelkésze. A hitéleti munka
mellett nagy figyelmet szenteltünk az egyházi és világi énekkultúrának. Mindketten
megáldva jó zenei hallással és hozzáértéssel, máris dalárdát alapítottunk. Nagy hasznát
vettük a szüleinktől, papbácsiainktól tanult sok éneknek, dalnak, gyermekkorunkból hozott
népszokásoknak. Amikor a szomszéd lelkészek arra „figyelmeztettek” , hogy csak a
templomban lehet összejöveteleket tartani, mi bátran, telente legalább 10 alkalommal a
falu különböző részein, magánházaknál teadélutánokat, kukoricaestéket tartottunk. Sok
más egyéb mellett lett is ebből botrány. Közben Isten küldte a gyermekköveteit, 4 év alatt 3
gyermekünk született: 1976-ban Noémi Kinga, 1977-ben Zita Réka és 1979-ben Alpár Lehel.
Beálltam focizni (leigazoltan) a fiatalok közé, amit szintén nem vettek jó néven sem egyházi,
de főként állami szinten. Közben 1975-ben a papilak elé faragtam saját kezemmel (ezt is
otthonról hoztam) egy nagy székelykaput (négy méter a gazdasági beltér, 1 méter a kiskapu
és négy , négy és fél méter magas, zsindellyel fedve) kifestettem úgy, ahogy a hagyományos
telekfalvi és máréfalvi kapukon lehet látni. Majd 2 év múlva ismét egy nagy székelykaput a
kisadorjáni gondnok háza elé. Lett ebből is probléma, az egyházvezetés kiszállt és át akarta
festetni az egészet (fehér alapon piros tulipán zöld szárral, sárga napkorong, kék búzavirág,
stb. volt a kapun). Én nem engedtem a nyomásnak, majd eljövetelünk után (1986) mindkét
székelykaput csúnyán elrondították az utánunk következők. Közben a sok jelentés, besúgás
miatt még jobban összezártunk feleségemmel és megbízható jó híveinkkel, mert készült a
leszámolás velünk (ezt nyomon lehet követni a szekus dossziénkból), ami nem akadályozott
lelkészi munkánkban és más tevékenységünkben, csak sok kellemetlen, álmatlan éjszakát
okozott. Az államrenddel úgy dacoltunk, hogy felszólításaikra nem szerződtünk kötelezően
disznót, nem mentünk a kivetett közmunkára, ezért megtagadták a családtól azt a cukor,
olaj, kenyér és egyéb porciót, amit meg kellett szenvedni az őrült Kárpátok Géniusza
nemzetpusztító nacionalizmusa miatt minden becsületes embernek, magyaroknak
különösen. 1982-ben nem mentünk el szavazni. Még éjfélkor, urnazárás előtt is küldöttség
jött, hogy menjünk el és adjuk le szavazatainkat. Megtagadtuk. Másnap az egyházvezetés
már kint volt a községközpontban, hogy intézzék sorsunkat. Még jobban ránk szabadították
az államiakat, kimondták az egyháziak, hogy a lelkész őrült és tegyenek vele, amit akarnak,
mert nem bírnak velünk. Egy memorandumomban leírtam, hogy az egyházvezetés eladta
magát a rendszernek, az „olyan” lelkészek a besúgásért jó gyülekezeteket kapnak, mások
meg kemény munkával, nyomás alatt végzik hivatásukat, nem kapva egyházi támogatást.
Fegyelmi lett a vége. El akartak helyezni, de a gyülekezet, a falu, felekezetre való tekintet
nélkül aláírásgyűjtésbe kezdett és megvédett. A nehezedő idők arra késztettek, hogy főként
gyermekeink életére való tekintettel, elhagyjuk szülőföldünket. 1986 tavaszán beadtuk
kivándorlási kérelmünket. Ezért is az első ítéletet az egyháziak mondták ki, és megfelelő
mellékvonalon tudomásunkra hozták, hogy végképp kényelmetlenek vagyunk a számukra.
1986 április végével elhagytuk a Nyárád-mentét és hazaköltöztünk szülőfalumba,
nagyszüleim házába. Három és félév „cifra nyomorúság” következett. Rengeteg jó barátunk,
kitartó híveink segítettek ebben a nehéz időszakban. Közben próbálták barátaink rendezni a
kivándorlásunkat. Az anyaországi egyházvezetés is átvette a kolozsváriak ítéletmondását,
őrültnek tartottak és kijelentették, hogy aki Romániában nem szereti a demokráciát, az
Magyarországon sem fogja. Aztán próbálkoztak barátaink Ausztráliával, Kanadával, de nem
ment. Szülőfalunkból jó barátunk visszavitt a Nyárádmentére, családi házába, mert itt már
nem lehetett létezni, nehéz volt tüzelőt szerezni, az élelem megszerzése is nehezedett,
mert úgynevezett rokonaink, egykori játszótársak munkahelyet sem adtak félelmükben,
hogy munkánkkal keressük meg a kenyeret. A munkanélküliség pedig bűn volt abban az
időben. Jóakaró lelkésztársaink is igyekeztek még jobban megnehezíteni a helyzetünket,
volt aki felhívta a szekus figyelmét, hogy Balázsiék a hívek, barátok adakozásából élnek!
Antall József és Jeszenszky Géza közbejárására sikerült 1989 őszén befogadót kapni az
akkori anyaországi egyházvezetéstől. Amikor kijöttünk a püspökné panaszkodott, hogy kik a
mi támogatóink, mert az egyik napon kaptak egy telefont Antalléktól, hogy igyekezzenek
azonnal befogadót küldeni a Balázsi családnak, mert most majd ők következnek és számon
fogják kérni, ha valami baja lesz a nyomorgó, háromgyermekes lelkészi családnak. Így
sikerült december 13-ról 14-re virradó éjszaka átjönni vonattal az anyaországba. Segítőink
jól érezték, hogy minél hamarabb kimenekítsenek minket, hiszen annyi becsületes ember
eltűnt a decemberi események előtt, közben és utána is. Az egyháziak nem bocsátották
meg soha ezt az „erélyes” segítséget. Kéthavi fővárosi „vesztegzár” után Füzesgyarmatra
költöztünk, ahova a püspök küldte a befogadót, de ahol nem várt senki, mert nem tudtak
rólunk. Így kezdtük el az Isten gondviselése folytán immár 25 éve folytatott munkánkat…
25 E S Z T E N D Ő A Z A N Y A O R S Z Á G B A N
Füzesgyarmat az Alföld ahhoz a részéhez tartozik, ahol az emberek földművelésből
éltek, élnek ma is többnyire. Az első időkben, amikor tájékozódtunk, ismerkedtünk a híres
Viharsarok népével (mi a beszolgáló elődünktől mindössze egy 20 névből álló névsort
kaptunk, mint unitárius gyülekezet és egy olyan templomot, amibe nem lehetett belépni),
döbbenetesen fedeztük fel, hogy itt se hit, se magyar öntudat nincs. Ott kezdtük, hogy a
templomban összegyűjtöttük a szétcincált énekeskönyveket, összeillesztgettük, kartonból
foglalót készítettünk az albérletben, ahová költöztünk, mert lakható papilak sem volt. Aztán
szépen beindult a munka. Gyermekeink elkezdték az iskolát, mindeniket egy évvel visszább
kértük, hogy nehogy le legyenek maradva a többiektől, mert otthon évekig csak mi
tanítottuk. Az újjáalakuló cserkészetbe is beléptünk, élénk tevékenységet fejtve ki ott is.
A püspökség a nyárra feljavíttatta a templomot annyira, hogy ott lehessen istentiszteletet
tartani. A templom környékét mi tettük rendbe a cserkészekkel, mintegy 40 méter kerítést
készítve. Akik látták a munkánkat, csodálkozva kérdezték, hogy kik és mik ezek a jövevények
(nagyhajú oláh pópa voltam évekig!), hogy minden munkához értenek és el is végezik azt.
Nyáron már konfirmálás is volt a templom újjászentelésekor. Érdekességként jegyzem meg,
hogy az ünnepségen ifj. Bartók Béla (a híres zeneszerző fia), a főgondnok Budapesten, maga
mellé vette a gondnokunkat és melegen érdeklődött, hogy hogy viselkedik a pap, normális-
e? Nem csak az állami besúgó hálózatok működtek és működnek tovább, hanem az egyházi
is kitartóan tette és teszi a dolgát. Mindkettőről meggyőző adataink vannak 25 esztendeje!
Az egyházi munka mellett korán elköteleztük magunkat a társadalmi tennivalókban is. A
választások előtt és alatt összejártunk a fiatalsággal és azokkal, akik igazi vallásos magyar
életet álmodtak és akartak ezen a dudvával nagyon benőtt ugaron. Még a választásokon
polgármesterjelöltnek is el akartak indítani, de az állampolgársági korlátok nem engedték
ezt. (Később, 1998-ban a KDNP indított országgyűlési képviselőjelöltnek, de aztán a Fideszt
támogattuk visszalépésünkkel.) A gyülekezeti munka mellett (minden évben volt, van
keresztelés, konfirmálás, esketés, sajnos nagyon sok temetés (de elértük azt, hogy nem
polgári és társadalmi temetést kérnek, hanem egyházit, de még előfordul néhány olyan is).
Az évek során több nyugdíjasklubban tevékenykedtünk és tevékenykedünk dalárdákat
szervezve és vezetve, megmérettetéseken eredményes helyezéseket hozva haza. Évekig a
megyei Idősügyi Tanács egyetlen lelkész tagja voltam. Több általános iskolában és egy
gimnáziumban tanítottam angolt, éneket, vezettem iskolai kórust. Évről-évre szaporodtak a
zászlók és emléktáblák a templomban: nemzeti zászló, millenniumi egyházi zászló,
gyülekezeti zászló, erdélyi zászló ( 8 éve megrendezett Verőcei Erdélyi Találkozónak a
zászlóját erről terveztük, a találkozónak szervezője, előadó, szolgálatot végző résztvevői
vagyunk), a székely zászlót elsőkként tettük ki a polgármesteri hivatalra, majd megőrzésre a
templomunkba került. Emléktáblák sorát avattuk: második világháborús hőseinknek, amikor
még fasisztáknak nevezték őket itt is, a gyülekezet alapításának 100., a templomépítésnek
100., a toronyépítésnek 100. évfordulójára. Emléktáblát avattunk Bartók Bélának, báró
Orbán Balázsnak, Wass Albertnek. Márványtábla őrzi Kincses Lászlóné, az 1948-ig működő
unitárius elemi iskola tanító nénijének emlékét. Ott van az 1902-től a mai napig szolgáló
lelkészek emléktáblája is. Nagy visszhangot keltett a kommunizmus áldozatainak emlékére
avatott SOHA TÖBBÉ emléktábla, valamint Gímes Miklós, 1958-ban, Nagy Imréékkel együtt
kivégzett unitárius mártír emléktáblája. Ez utóbbi a templom melletti szoborparkban van.
Kőszobrokat avattunk az elmismásolt honfoglalási évfordulón, ugyancsak kő emlékoszlopot
az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére és az Aradi 13 Vértanú emlékére. A
2004-es fekete advent emlékét egy NEM! NEM! SOHA! feliratú Trianoni Kopjafa őrzi. Nagy
gonddal ápoljuk (látogatásokkal és egyebekkel) az erdélyi testvérgyülekezetekkel (három
van) való kapcsolatainkat. A háromszéki Árkos gyülekezete a kárpáti erdőkből ajándékozta
és hozta a Testvériség Kopjafáját. Szintén ők hoztak a városnak egy gyalog székelykaput,
amit a város főterén állítottunk fel. Mind mind szerény munkánknak köszönhetőek ezek a
megvalósítások. 23 éve meghonosítottuk az alföldi unitárius búcsút. Mindig hívunk egy más
felekezetű igehirdetőt, szónokot és vallásos, világi nagyságot. Volt itt ünnepeinken a saját
püspökeink, egyházi vezetőink mellett Tőkés László, Erkel Ferenc leszármazottja a
parlamentből, Lezsák Sándor alelnök három alkalommal is volt nálunk, vendégünk volt Szász
Jenő, székelyudvarhelyi polgármester, Csurka István, az Aradi 13 felavatásakor, Kövér
László, az Országgyűlés elnöke, Bíró Rozália, Nagyvárad alpolgármesterasszonya. Lezsák
Sándor, saját bevallása szerint az unitáriusok barátja, segítségével Lakiteleken a püspökök
panteonjában felavattuk Józan Miklós, egyesítő püspök szobrát, majd Balázs Ferenc,
mészkői lelkész, a falu apostola szobrát. Ezeken az alkalmakon, de máskor is színvonalas
konferenciákat tartottunk. Kedves barátunktól őrzöm a lakiteleki első sátor egyik
darabkáját, amit nekem is elküldött, a „Rendszerváltó sorsok” irodalmi pályázatán díjat
nyertem, emléklapot kaptam. Az utóbbi látogatásán tiszteletbeli egyháztaggá fogadtuk.
Több alkalommal meghívott előadást tartani a Nemzeti Fórum rendezvényein, alkalmain.
Szeretek írogatni is. 12éven át az egyházam UNITÁRIUS ÉLET című folyóiratának felelős
szerkesztője, szerkesztőbizottsági tagja voltam rengeteget írva mindenféle formában.
Balázs István antológiájában is jelent meg írásom, hasonlóan az erdélyi Kedei Mózes
esperes összegező kiadványában. A Békés Megyei Hírlapban két karácsonyi pályázaton is
második díjat nyertem. Ennek az újságnak rendszeres hírtudósítója vagyok, mert van bőven
miről beszámolni. Az Erdélyi Magyarság, Honfoglalás, Magyar Kultúra, Vitézek Lapja, a
Szentkereszt is hozta írásaimat. A helyi Amondó minden hónapban cikket kér életünkről.
Három bő kötetnyi írásom, imák, prédikációk, szerteágazó témájú cikkek várnak kiadásra,
de főként anyagiak és idő hiányában még nem kerülhetett sor erre. Gyülekezetünk 1996-tól
több mint negyven rádiós, tv-s adásban szerepelt. Nagyon jó visszhangja volt élő rádiós
közvetítéseinknek (visszajelzések, elismerő levelek százait őrizzük), ifjúsági adásainknak.
Egyházi és világi szerepléseink, a vallásunk és magyarságunk hírnevének öregbítéséért több
szervezet is tagjává választott az évek folyamán: a Nemzetközi Szent György Lovagrend
(amely lelkigondozó püspöki címet is adott), a Vitézi Rend, a Magyar Nemzetőrség ezredesi
rangot adott, mind-mind lelki szolgálatot kérve, és ünnepeiken, rendezvényeiken,
avatásokon felkérnek prédikálni, nejemmel alkalomhoz illő verseket, énekeket adni elő.
Említettem, hogy az Erdélyi Világtalálkozón is szerepünk van. De ott vagyunk és szolgálunk
a Zebegényi Nemzeti Zarándoklaton, ott vagyunk a XII. kerületben a kitörés évfordulóján
tartott megemlékezésen, hogy székely elesett hőseinkre emlékezzünk szolgálatunkkal.
Tagjává fogadott a Magyar ENSZ Társaság, amelynek vezető testületében is részt vettem, de
beválasztottak az ENSZ megalakulásának 60. évfordulóját felügyelő és segítő Nemzeti
Tanácsba. 12 éven keresztül a Magyar Bibliatanács Alapítvány Közgyűlésének és
Kuratóriumának tagjaként szolgáltam. Itthon 1993-ban létrehoztuk a vesztes családdal a ZS.
Nagy Lajos Hunor Emlékalapítványt egy 20 évesen, tragikus balesetben elhunyt fiatal fiú
emlékére. Azóta mintegy 500 diákot segítettünk felekezetre való tekintet nélkül
tanulmányaiban több millió forint értékben. Lovagrendünk adventi ételosztásokat is
végzett. Dalárdáinkkal, nyugdíjas klubjainkkal Derecskétől Battonyáig jártunk el szerepelni,
kapcsolatokat kiépíteni, erősíteni. Irodalom és énekkedvelőkként irodalmi estek sokaságát
rendeztük a művelődési házban, annak a szomorú tapasztalatnak eredményeként, hogy
nem ismerik nagy magyar alkotóinkat, népdalainkat itt az Alföldön. Eddig több mit félszáz
íróról, költőről emlékeztünk meg Csokonaitól, Wass Albertig, Márai Sándorig, Petőfitől
Tompa Lászlóig, stb. Esetenként 30-40 verset olvasva fel diákok, presbiterek bevonásával.
A Z E G Y E S Í T É S ÉS A M I A Z U T Á N T Ö R T É N T
Anyaországi létünk és munkánk legnagyobb eredménye a rég óhajtott és áhított
egység megvalósítása volt. Munkánk elismeréseként 2001-ben a Zsinat püspökhelyettes-
főjegyzővé választott. Még több lehetőség adódott így az eddigi tevékenységünk folytatása
terén. Több felé eljuthattam az ország egyik végétől a másikig, más egyházak vezetőivel való
megismerkedésre, együttműködésre. Közben gyermekeink is végezték az iskoláikat,
példánkon buzdulva (pedig, ej, de sok nehézséget, küzdést láttak!) a magyar nemzet
szolgálatára vállalkoztak óvónó-tanítónő, tanár végzettséget szerezve. Családot is
alapítottak egy kivétellel, és mostanáig négy unokával gyarapították nemzetünket. Bár nem
elkezdett pályájukon folytatja mindenik életét a lehetőségek miatt, de azt a vonalat követik,
amit jártunk otthon is és itthon is. Sok mindenben édesanyjukkal együtt csodálatos hátteret
biztosítottak és biztosítanak most is, hogy vállalt sokrétű szolgálatom eredményes lehessen.
Az egyházrészek egyesítéséről a hazai unitáriusság nem egyformán vélekedett. Sokaknak
álma volt, hiszen unitárius híveink 95%-a áttelepedett erdélyi, vagy erdélyi gyökerű. De volt
egy kemény mag, főként azok, akik a vezetésben voltak és meg akarván tartani pozícióikat,
nagy ellenállást tanúsítottak, de sokan voltak mellettük, akik az önállóságot választották. Az
évek folyamán voltak amolyan partizánakciók, amelyek nem vezettek eredményre, csak
személyes törekvések voltak, melyek többet ártottak az egyesülésnek, mint használtak.
A Székelyudvarhely melletti Szejkén tartott unitárius világtalálkozón kezdtem sikeresen
prédikációimban mondani, hogy elközelített az idő az egyesülésről komolyan gondolkozni és
tárgyalni. Vezető társaim éppen ellenkezőjét hirdették, miszerint két unitárius egyház van
és az is marad. Néhányszor szóhoz jutottam a püspöki helynökség budapesti szószékén is,
ahol szintén az egyesülésről beszéltem, hogy nekünk Erdély felé kell nézni Nyugat helyett.
Kaptam is ezért feddést vezető társaimtól, hogy erre nem kért fel senki engem ezt hirdetni.
Az akkori püspök 2009-ben bekövetkezett halála után a Zsinat megbízott püspökké
választott. Az önállóság harcosai készítették elő az én püspökségemet, de kijelentettem,
hogy nem annak az ideje, hanem az egyesítésnek, és ha meg is választanának (amire óriási
esélyem volt!), másnap át is adnám a püspökséget Kolozsvárnak. Az egykori támogatóim
elfordultak tőlem és próbáltak más jelöltet „felépíteni”. Vezetőként, főgondnok társammal
(aki szintén feladta az önállósági terveit) a zsinati tagságot meggyőzve, megakadályoztuk,
hogy püspökválasztás legyen. Ezzel elkezdődhetett a tárgyalások sorozata Kolozsvárral
2009 őszétől. Kemény és kérlelhetetlen ellenállásba ütköztünk itthon is és otthon is. De
végül sikerült 2012. június végén kimondani és megünnepelni a kolozsvári Zsinaton a
történelmi egységet. Jómagam a tárgyalásokon végig részt vettem, sok szemrehányást
kapva innen is onnan is. Már láttam, hogy az egyesítés létrejötte után más erőrendszer áll
fel, hogy „törtettek bátran a senkik és meglapult az igaz ember”. Az én meglapulásom a
teljes visszavonulás volt a lelkészi szolgálatba, Füzesgyarmatra. Lassan, de szépen
mindenből kihagytak, igaz a választásokon kijelentettem, hogy semmilyen vezetőségi
tisztséget nem vállalok, de sok munkával járó szerkesztői tevékenységemre sem volt
szükség. Visszajöttek régi SZDSZ-es, balliberális elemek szinte minden fokon és területen.
Egy másik nagyon érzékeny álláspontom is volt, a megújuló, egyesített vezetésben, főként
otthon olyanok is szót kaptak, sőt hangoskodtak már az előzetes tárgyalások idején és ezt
teszik ma is, akik annak idején a szeku emberei voltak, és nyilatkozataikban letagadták ezt
szóban, írásban egyaránt, tehát hamisan esküdtek. Így vagyok (és leszek, amíg Isten engedi)
a 25. évfordulón füzesgyarmati lelkész-ny.mb.püspök. Kis közösségem mellett pásztoroljuk
eredményesen 1998 óta, az 1936-ban alakult és újjászervezett a Gyula és Környéke
Szórványgyülekezet híveit is, amelynek istentiszteleti és más alkalmait a Gyulai Pándy
Kálmán Megyei Kórház ökumenikusnak felszentelt kápolnájában tartjuk Dr. Kovács József,
kórházi főigazgató orvos, országgyűlési képviselő, Dr. Kis Rigó László Szeged-Csanád megyés
püspöke és az illetékes megyei vezetők jóvoltából, testvéri szeretete eredményeként.
Hogy mit hoz a következő 25 év? Lesz-e ennyi minden, amiről számadjunk? Isten tudja.
Az Ő szent akarata szerint végezzük továbbra is az eddigi munkánkat. E mellett lehetőség
van arra, mert kiharcoltuk belső jogi önállóságunkat, hogy az egyházi, hitéleti munkánk
mellett kimenjünk a templom falai közül az emberek közé (eddig is ezt tettük, csak
kevesebb lehetőséggel), támogatva, segítve időseket, gyermekeket, betegeket,
magányosokat, elhagyatottakat, valamilyen önrombolás terhét hordozó testvéreinket.
Hisszük, hogy az ideiglenes sikertelenségek, eredménytelenségek nem törnek le, nem
tesznek tartósabban kicsinyhitűekké. Megedződtünk az évtizedek során otthon is, itthon is.
Megtanultuk azt, hogy ha tevékenységünket, munkánkat úgy fogjuk fel, mint Istentől kapott
küldetést, hivatást, akkor mindenhez ad erőt a Mindenható, és ott van az útmutató Jézus
Krisztus, a leghívebb barát, akit Isten azért küldött, hogy „Út, Igazság és Élet” legyen
számunkra is. Nem sajnáljuk, hogy 25 éve nem gyújthattuk meg a karácsonyfa gyertyáit,
csillagszóróit otthon, valahol a Hargita tövében, a Küküllők vagy Homoródok mentén,
esetleg a Maros, Nyárád vagy Aranyos mentén, nem baktathatunk betlehemmel a fagyos
kezünkben havas falusi utcákon, mert a Megváltónak szívünkben kell építeni befogadó
jászolt. Nem fáj, hogy 25 éve nem gyújthatunk november 1-jén gyertyát szeretteink sírján,
mert a szolgálat ide köt, de minden esztendőben más időpontban visszajárunk oda.
40 évi szolgálatunk alatt megtapasztaltuk azt, hogy nincs az a szenvedés, nehézség,
mellőzés, kirekesztettség, amit nem tudna felülírni sokszorosan gyermekek mosolya,
reszkető öreg kezek simogatása, boldog ifjak lelkesedéstől, sikertől való lobogása, megtért
lelkek tenni akarása, mindent jóvá tenni akaró törekvése, megbékélt életek kialvó lángjának
utolsó üzenete. Egyik kedves bibliai textusommal zárom ezt az írást: Akik az Úrban bíznak,
erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak
és nem fáradnak el!” /Ézsaiás könyve 40. részének 31. verse/
Balázsi László unitárius lelkész
nyug. mb.lelkész-püspök