(Visszaemlékezés egy 15 évvel ezelőtti szomorú Karácsonyra)
Ahogy múlnak az évek, a karácsonyok mind jobban és jobban megszépülnek, még akkor is, ha az adott időben oly rettenetes volt a Jézus-várás. 1989 Mikulás napja körül jött el számunkra a fájdalmas örömet jelentő megváltás. Három gyermekünkkel, Noémi, Zita, Alpár /13, 12, 10 évesek/ hagytuk el szülőföldünket, ez volt a fájdalom, és menekültünk ki a Ceausescu-féle „paradicsomból”, ez volt az öröm. Előtte évtizedes nyomorúság jutott osztályrészül, mert Krisztus evangéliumát nem tudtam és nem is voltam hajlandó összevegyíteni a marxi-lenini apokalipszissel. Négyévi állástalanság, kirekesztettség után hozták meg kalandos úton /fehérneműjükbe rejtve/ az anyaországi befogadót, amit Erdélyből kiszakadt sorstársak, néhány hazai jótevővel intéztek éveken át… Amíg utaztunk éjszaka és gyermekeink aludtak, arról beszélgettünk, hogy milyen lesz a karácsony távol a szülőföldtől, szeretteinktől, lesz-e legalább egy fenyőgally, és egyáltalán hol fog majd érkezni Jézus a Szentestén. Szülői megérzésünk, évtizedes, lelkekkel foglakozó munkánkból fakadó jövőbelátásunk nem sok jót mutatott. Füzesgyarmatra érkezve nem várt senki, a feletteseink úgy elrendezték, hogy még a tanácsnál sem tudták, hogy érkezik egy öttagú család lelkésznek a településre. Valami gyorssegéllyel másnap elindultunk a debreceni menekülttáborba. Az elhibázott „fogadás” kijavításával Budapesten kötöttünk ki az egyik egyházi vendégszobában, két szűk helyiségben öten. Adventi várakozásunk abból állt, hogy rendeztük a tartózkodás hivatalos ügyeit, és megkerestük azokat, akik kiszabadulásunkat segítették. Mind ismeretlen, jószándékú emberek! Egy szolgatárs kivételével a karácsonyra készülő és készítő elhivatottaknál „nem vala helyünk”, nem terült egyetlen alkalommal sem asztal kis családunk számára. A sarki ABC csirkeszárny-készletét hat héten át szorgalmasan apasztottuk, amiből aztán az Ünnepek alkalmával is fenséges ételek kerültek az asztalra. Annyi szép, meghitt karácsony után, felejtve minden cudarságot, csak az hajtott, hogy lesz-e karácsonyfaág legalább a barátságtalan körülmények között. Közben dúlt a megváltó karácsony otthon. Haza akartam menni sorstársaim közé, de barátaink innen és otthonról visszatartottak, hogy életem veszélybe kerülhet, és mi lesz akkor a családdal. Amikor nem jártunk hivatalos útjainkat, az udvarban lévő sorstársainknál /akik egy-két évvel azelőtt jöttek át!/ néztük az otthoni eseményeket, gyermekeink pedig gyermekeikkel társalogtak, vagy olvastak, mert valakinek eszébe jutott, hogy ha kenyeret nem is adnak, legalább olvasni való könyvvel lássák el őket.
Akkoriban a menekültek olyan központokat kerestek fel, amiket az egyházak hoztak létre. Minket is Rákospalotára irányítottak. Ott jártunkban-keltünkben olyan arcokkal találkoztunk, akik nem is olyan régen otthon a „nagy kórusban” dicsőítették a kárpátok géniuszát, s most „szegény, elűzött menekültekként” gyűjtöttek a következő életükre. De nem ezért fontos számunkra Rákospalota, hanem azért, mert itt láttuk jelét annak, hogy talán lesz karácsonya családomnak. Itt ismertünk meg egy igazi lelkészcsaládot, akiknél aztán lett terülj, terülj, asztalkám is. A Simonffy családhoz /áldja meg őket szeretteikkel együtt a Mindenható!/ való visszajárásunk tette aztán adventi várakozásunkat teljessé. Gyermekeinket az említett családnál hagyva, ott a szállásunk mellett, elindultunk Máriával – Jézus érkezéséhez is Mária kellett! – az én Máriámmal, gyermekeim édesanyjával újra felkeresni a Simonffy családot. Titkos volt küldetésünk, pedig már gyermekeink nagyok voltak, de nélkülük kellett „megszervezni” a karácsonyt. Ködös, nyirkos adventi este volt. Felszálltunk, majd átszálltunk valamilyen járműre. Körülöttünk embertömeg, megrakottan bevásárolt karácsonyi kellékekkel. Aztán üres helyet is találtunk az egyik sarokban, mert fogytak az utasok. A végén a villamosban már csak hárman ültünk. Mi összebújva, mert elég hideg volt, olyan erdélyi „bőralábújó”. Néhány üléssel arrább egy hosszú kabátos, erőteljes alkatú férfi, többszörösen nyaka köré csavart sállal, svájci sapkája ősz, göndör fürtöket takart. Nézett ki az ablakon, mi meg félhangosan, a jövendő szabad-karácsonyunkról beszélgettünk, csalódásokról, reményekről. De mindenről úgy, hogy gyermekeink ne vegyenek semmi fájdalmat, kétségbeesést észre rajtunk. Nekik igazi Karácsony kell, annyi hányódás, annyi borzalmas év után! Azt hiszem, hogy a végállomás volt, ahol megállt a villamos. Leszálltunk, az utastársunk is. Megállt előttünk, zavartan kotorászott a zsebeiben, majd megszólalt, és mondta, hogy sok mindent hallott beszélgetésünkről, és rájött, hogy számkivetettek vagyunk, nemrég érkezhettünk. Közben már megtalálta, amit keresett a zsebeiben, és szégyenlősen mondta az a megtermett ember, hogy ha meg nem sért, fogadjuk el csekély ajándékát, hogy legyen jobb a karácsonyunk. Én, a szavak embere, nem tudtam szólni sem, amikor a kezembe nyomott kétezer forintot. /1989-ben nagy összeg volt ez még!/ Ő segített ki a bajból mondván, hogy ne utasítsuk vissza, mert tudja, hogy milyen a menekültek sorsa, mert ő is 1956-ban vándorbotot kellett vegyen a kezébe sokezer sorstársával együtt, azóta Kanadában él és hazafelé tart. A döbbenettől teljes tehetetlenség vett erőt rajtunk. Még a nevét is elfelejtettük megkérdezni. Az természetes volt, hogy nagy hálával megköszöntük, de jó lett volna a címét is elkérni, hogy kapcsolatot tarthassunk. Mikor elköszönt annyit még mondott, hogy Kolozsvár mellől való, aranyostordai székely…
… Egy ideig még álldogáltunk, nem tudom, mennyi idő telt el, és sírtunk. A sűrű ködön és szürke felhőkön át már látni véltük a betlehemi csillag fényét.
…Aztán lett karácsonyfaág, amit a vendégszoba gázcsövére erősített fel az „angyal”, lettek kisebb-nagyobb ajándékok, de mindenikben több volt a szeretet, mint a lényeg. Azóta már elszaladt 15 karácsony, de ez a legemlékezetesebb valamennyi közül, s így a legszebb is. Áldott légy valahol a nagyvilágban, te, aranyostordai székely „angyal” is! Miként minden karácsonycsináló.
Sokszor elesik, elbukik az ember az adventi jeges úton, de Karácsonyra feltápászkodik. Az egyik papköltő ezt írja: „Mert a Karácsony nem hagy el soha! / Bűnben és ködben mégis visszahozza / a kisgyermekek tiszta mosolya!” Hozzanak bármit ma is a hétköznapi vetekedések, fogcsikorgatások, Karácsony egyik jelszava a kis zsidó Anne Frank utolsó naplóbejegyzése kell legyen: Én hiszem, hogy az emberek jók!
Balázsi László