„És sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra. Az értelmesek (az igazak) pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok, örökkön-örökké úgy ragyognak.” Dániel 12,2-3
Minden esztendőnek ezen a táján a nagy Kijelentésben nem csak Istentől ihletett bibliás vallomásokhoz menekülünk, mint az előbbi szentírási idézet, hanem megkeresünk, vagy magunk fogalmazunk meg őszinte emlékezésektől terhes, áldott gondolatokat. Ez utóbbiak is eljutva a megfogalmazásig, vagy csak a sóhajtásig, mert a Mindenható úgyis megérti azokat, felérnek a Dániel könyvében megörökítettel, hiszen a szeretteinkre való gondolás és emlékezés mindig Istentől áldott hitpróba, erőgyűjtés.
Ratkó József Illyés Gyulának dedikált versében írja: „Mégiscsak ők tartják a földet, / drága halottaink./ …vannak már annyian, / mint égen a csillag, annyi / szülém, lányom, fiam. / Ház épül rájuk; tartanak / falat, falut, hazát. / S jövőnk, ha van, ők cipelik / még ezer éven át. / Mert mindent elbírnak, hiszen / mi vagyunk a teher. / Vagyunk mi olyan gyöngék, árvák-, / minket is vinni kell.” Jékely Zoltán azoknak megtartó erejéről szól, akik előttünk jártak: „Így táplálnak még most is a holtak, / S élnek, amíg emléküket áldjuk! / Kárba nem vész a vetőmag jó földbe hullva, / És a talentumok is csak sokasodnak méltó kezekben.”
Egyéni, kis világunkból lépjünk ki most nemzeti, nagy családunk fájdalmainak világába. Az értékőrző gyermek megtartott fogadalma költői megfogalmazásából próbáljuk megérteni, hogy mit jelent az istenáldotta szabadság, az a szabadság, amelyben Isten lelke vezérel minden szándékot, tettet, az a szabadság, amelyért mártírságot kellett vállalni oly sokaknak:
„Édesapám, / Egyszer régen, már nagyon betegen / Azt mondottad nekem: / Fiam, lehet, hogy én most meghalok; / Ha változnának majd a csillagok, / S új csillagok között / A magyar föld megújultan forog / És ősz lesz és a síromon / Virág már nem terem.-/ Gyere ki akkor, s virágüdvözletként / E hírt mondd meg nekem! // Édesapám, drága öreg,-/ Halottak napja s Élők napja közeledik. / S immár kimehetek s elmondhatom / A látottakat és hallottakat: / A béna jár és lát a vak-hall a siket- / Meggyógyulni látok mindeneket / És feltámadni a halottakat. / A szabadság e fejedelmi őszben / Egyszer vértelenül virít, / S szegény magyaroknak mindenfelé / Az Evangélium hirdettetik. (Reményik S.)
50 évvel ezelőtt nem virított vértelenül szabadságunk, vér folyt a pesti utcán és vérzett a nemzet, a forradalom alatt, de november 4-től újabb évtizedeken át, mert a Gonosz Birodalom förtelmes poklot zúdított e kis hazára, és a vele együtt érző, szomszédságba szakított testvéreire és minden rokonszenvezőre. Hazug évtizedek után sem vált valóra az istentelen, ateista, nemzetpusztító internacionalista szándék, sok-sok helyi csatlós álmával együtt: „Miért nem pusztult ki, ahogy kérték? / Miért nem várta csendben a végét? / Miért, hogy meghasadt az égbolt, / Mert egy nép azt mondta: Elég volt!” (Márai S.)
Hisszük, hogy a napokban milliónyi gyertya fog gyúlni az ablakokban, kapualjakban, temetőkben, emlékhelyeken vagy csak a szívekben. A gyertyák csonkig égnek majd, az emléklángok is kialszanak, az őszi harmat elhervasztja a koszorúkat. Tesszük-e fel a kérdést a félévszázados évfordulón, hogy mi lesz ezután? Életünkben is kialszanak a lángok, vagy tovább melegítenek, bevilágítják jövőbeli utunkat? Hiábavalóságok hiábavalósága lesz minden ünnepi megemlékezés, fájdalmak idézése, sebek feltépése? Hogy ez értékzavaros, acsarkodó, egymásnak feszülő világban ne így legyen, ne legyen keserű szájíze egész emlékezés-sorozatunknak, úgy kell tennünk, mint az a lovag, aki a szent Sírról a gyertyát égve hazavitte: „Azóta szívem mélyén ragyog / A viharfújta, széllengette láng: / És el nem oltják semmi viharok! / Egy lángot adok, ápold, add tovább! / És gondozd híven…!” (Reményik S.)
Annyi minden el szeretné oltani 1956-nak eszméltető fényeit, nemes, nagy cselekedetekre sarkalló, lelkünket melengető lángjait. Életünk egéről oly sokan le szeretnék szedni még mindig azokat a csillagokat vagy, amelyek számunkra már hosszú idő óta fényesen ragyognak. Hinnünk kell, hogy állhatatosságunk nyomán nem sikerülhet ez sem, mint ama betlehemi csillagnak az eltüntetése vagy kicserélése hamis fényű, hulló csillagokkal vallásos életünknek egén. Mert 1956 hősei, élők, elesettek, kivégzettek, meggyalázottak, megnyomorítottak, elüldözöttek vagy elbujdosottak „hősnél többek, győztesek voltak, / győzelmüknek jele a holnap. / Állj sírjaiknál sorfalat, / S holt titokban fedték el őket, / Köszöntse fény a temetőket, / S e hurrázatlan holtakat!” (Horváth Imre) Olyan sok mindent felszínre hoz mindig egy ilyen nagy hatású ünnepségsorozat, kezdve az igazi emlékezéstől a szinte kegyeletsértést elkövető „hosszú, csahos nyelvvel hazaszeretőkig”− ahogy Gyóni Géza fogalmaz egyik versében. Igaz fájdalmunkat, könnyeinket, amit történelmi tragédiáinkért érzünk és hullatunk, de amelyekből mindig megújult a nemzet, szinte szégyellnünk kell, mert nemzedékekkel próbálják elfeledtetni vagy hazug módon beállítani nagy nemzeti sorsfordulóinkat.
Kis egyházközségünk más emlékművek mellett a templomkertben 2001-ben egy 1956-os emléket is emelt „Mi nem felejtünk” felirattal. Most, a félévszázados évfordulón, a városi emlékezés befejezéseként templomunk falán „Az igazak emlékezete áldott” felirattal márvány emléktáblát avattunk. Ezekkel a szerény emlékekkel keresztény-magyar jövendőnknek kívánunk üzenetet hagyni, jeleket, ahogy Ratkó József fogalmazza: „Amerre jártunk, holtakat / hullattunk, százat, ezreket. / Hadd tudná, aki megmarad / hogy HAZA melyik út vezet. / Megjelöltük a köveket, / az őrtüzektől csillagló eget, / véstünk a fába-nem szívet-: / nyilat! Hazánkra szegezett / vágyat, zokogva, hogy az Úr / mentené meg a nemzetet. / … Mi mindenütt idegenek, / jöttmentek voltunk és vagyunk, csak / ebben az ól- és ölmeleg / hazában találtunk helyet, / házat és nyugodt sírt magunknak, / Csak itt lehetünk emberek / s magyarok hitünkhöz hívek!”
Balázsi László